G élete nagy kérdése előtt áll: gazember legyen, esetleg kisstílű csirkefogó, vagy maradjon átlagember. A gonosz és Jézus harcolnak érte, a döntés G kezében. Vajon G kit fog választani?
G sokáig töprengett a konyhaasztal mellett. A felesége már fél nyolckor elment a szokásos taposómalomba, a gyerek pedig az imént húzta be óvatosan a bejárati ajtót. Nem akarta az apját bőszíteni, ezért csendesen próbált lelépni. Ahogy a gyerek elment, már asztalon volt a legújabb üveg whisky. G nem volt alkoholista, de a nehéz döntések előtt mindig lehúzott néhány pohárkával. Azért arra büszke volt, hogy csak minőségi italt ivott, annak nem volt olyan pocsék szaga.
Most mit csináljak?! – kérdezte hangosan, bár már senki nem volt otthon.
Elzárta a zuhanycsapot. Kinyúlt a törülközőért, s eközben mély, tompa fájdalom sugárzott a karján át. Szinte ösztönösen tapogatta meg magát: „Úristen, itt mintha egy daganat lenne…!” – futott át a kétségbeesett gondolat az agyán, amikor a sajgó területhez ért. Emlékezett, hogy néhány napja, vagy talán hete…? – hirtelen nem is jutott eszébe az izgalomtól – megütötte a mellét, de akkor nem tulajdonított jelentőséget a dolognak.
– Hogy mondod? Bocsássak meg azoknak a gyilkosoknak, akik a fiamat halálra rugdosták a munkatáborba vezető úton?! És a többieknek, akik rokonaimat és szeretett szüleimet kínozták és mészárolták le?!– nézett rám öreg barátném hitetlenkedve. Békebeli bútorokkal berendezett nappalijában ültünk, ő velem szemben kényelmes, megszokott foteljában, onnan bámult rám a megdöbbenéstől kerekre tágult szemekkel. – Soha nem tudnék nekik megbocsátani! Soha! Soha! – rázta hevesen ősz kontyos fejét, miközben könnyek szántották végig ráncos arcát.
Vidám táncot járnak a hópelyhek,
egyik kalapra, másik bajuszra száll,
hogy szikrázó fehérbe öltözzön
ez a felhő-árnyékolt sötét világ,
miközben nehéz harcot vív
itt benn
az értelem és a szív.
Elhagytak – elhagytam,
pofon ütöttek,
pofont arattak,
sebzett lelkemben
fájdalom sikoly:
mikor lesz vége már,
ó Uram, mikor?
Göröngyös ösvényen botorkálok
egy kiszáradt vízmosásban
torkom lüktet
lábam sebesre tört
útitársaim vadállatok
és magasban köröző keselyűk
ELTÉVEDTEM
Merre vagy
kereslek hívlak
neved kiáltom tudom
a sötét veremből
magam nem szabadulhatok
veszélyben életem
a Seol kötelei rettentenek
a halál tőrei fogtak meg engem
egyedül Te vagy segítségem
ISTENEM!
A mélyből kiáltok
most Hozzád Uram
hol az árnyékok
nagyra nőnek
tajtékos vad vizek
zúgnak áradnak
elborítani készülnek
lelkem
segítségül hívlak
jöjj szabadítással
erős kinyújtott karral
állíts tágas térre engem
vonj ki a sötét vizekből
mennyei levegőd
áraszd rám
meríts el az élet vizébe
Égbolton sziporkázó
csöppnyi pont
a szelek szárnyán
suhanó gépmadár,
mely kitartóan szeli át
a földgolyót
s gyomrában téged hoz.
Ám maga a mindenség Ura
tartja alatta
örökkévaló karjait,
útjára vigyáznak
hatalmas erejű angyalai,
nagy kincset őriznek:
Isten gyermekét – téged.
Így szeret Isten.
Támadhat tűzvész vagy szökőár,
tombolhat hóvihar vagy hurrikán,
térdre borulva,
népe segítségül hívja Istenét,
a mindenség Urát,
az élet Fejedelmét,
Aki a természet
és teremtett lények
fölött egyaránt
uralkodik.
