És az Ige testté lett

Vidám táncot járnak a hópelyhek,

egyik kalapra, másik bajuszra száll,

hogy szikrázó fehérbe öltözzön

ez a felhő-árnyékolt sötét világ,

miközben nehéz harcot vív

itt benn

az értelem és a szív.

 

Elhagytak – elhagytam,

pofon ütöttek,

pofont arattak,

sebzett lelkemben

fájdalom sikoly:

mikor lesz vége már,

ó Uram, mikor?

 

Nyomor kohójává lett a szerelem,

kínparázzsal izzítja kedvesem

vagy Te tartod Uram kezedben

a fújtatót s táplálod a tüzet,

hogy kiválaszd ezüst-életemből a salakot?

Mikor lesz vége már,

ó Uram, mikor?

 

Bármerre menekülök,

ha a mennybe szállok is fel,

vagy a mélybe merülök,

Előled nem rejtőzhetek,

ám a gyötrő kérdés mindenütt ajkamon:

mikor lesz vége már,

ó Uram, mikor?

 

Téged hívlak, a Szeretet Istenét

könyörülj fiadon, magadtól el ne dobj,

hiszen markaidba metszettél

mielőtt az anyaméh

sötétjében megformáltál,

nevemen hívtál,

Tiéd vagyok.

 

Vess hát véget a szenvedésnek,

tedd már le azt a fújtatót,

nem tudod, immár elepedek?!

Ám ekkor megnyílt égbe látok,

hol az Emberfia

az Atya jobbján hatalommal,

győztes dicsőségben áll.

 

Szívemet szelíd hang simogatja:

a tüzet ugyan magad gyújtottad,

mégsem hagytalak egyedül soha,

lángok között is veled jártam

kíntöviseid vérezték homlokom

a fájdalom útján

ott a Golgotán.

 

A kemencében, lásd,

csak a gúzs oldódott le rólad,

te sértetlen maradtál,

s most valósággal szabad,

fehér galambként szállhatsz

feljebb és feljebb, mert az Ige,

a Szeretet testet öltött benned.

 

(Orbán Anikó)

Tagged on:

Vélemény, hozzászólás?


UA-6786688