Elzárta a zuhanycsapot. Kinyúlt a törülközőért, s eközben mély, tompa fájdalom sugárzott a karján át. Szinte ösztönösen tapogatta meg magát: „Úristen, itt mintha egy daganat lenne…!” – futott át a kétségbeesett gondolat az agyán, amikor a sajgó területhez ért. Emlékezett, hogy néhány napja, vagy talán hete…? – hirtelen nem is jutott eszébe az izgalomtól – megütötte a mellét, de akkor nem tulajdonított jelentőséget a dolognak.
– Hogy mondod? Bocsássak meg azoknak a gyilkosoknak, akik a fiamat halálra rugdosták a munkatáborba vezető úton?! És a többieknek, akik rokonaimat és szeretett szüleimet kínozták és mészárolták le?!– nézett rám öreg barátném hitetlenkedve. Békebeli bútorokkal berendezett nappalijában ültünk, ő velem szemben kényelmes, megszokott foteljában, onnan bámult rám a megdöbbenéstől kerekre tágult szemekkel. – Soha nem tudnék nekik megbocsátani! Soha! Soha! – rázta hevesen ősz kontyos fejét, miközben könnyek szántották végig ráncos arcát.
Vidám táncot járnak a hópelyhek,
egyik kalapra, másik bajuszra száll,
hogy szikrázó fehérbe öltözzön
ez a felhő-árnyékolt sötét világ,
miközben nehéz harcot vív
itt benn
az értelem és a szív.
Elhagytak – elhagytam,
pofon ütöttek,
pofont arattak,
sebzett lelkemben
fájdalom sikoly:
mikor lesz vége már,
ó Uram, mikor?
Nem tudnálak nem szeretni
mert téged adott nekem az Úr
örökéletre szóló útitársul
hogy egyre közelebb jussunk
Hozzá egészen az örökkévalóságig
Ez a szeretet soha nem múlik el
meg nem szűnő
hol szelíd hol sürgető
Szerelemmel óv és tűr
ez a szerelem mindent elvisel
Kéz a kézben
a hit szép harcát vívjuk
könnyezve vetőmagot szórunk
örvendezve aratunk
a földön idelenn
Rúgtak-haraptak-csíptek
mázos mosolyba csomagolva
kiöklöztek-űztek
a csillagtalan éjszakába
hol a remény cserepekre
tört összetiporva
lelkem sebesülten vergődik
szárnyaszegett-haldokló madár
a súlyos ütések kínjai
megannyi tüske a koronán
fájdalom borítja elmémet
sötét felhőként telepszik rám
a keserű magány érzése
Van még tovább?
Örökké hálás leszek Atyám
hogy megszabadítottál,
pusztulás gödréből kivontál,
s átvittél Országodba.
Örökké hálás leszek Istenem
mert olyan nagy szereteted,
hogy Jézust, Egyszülöttedet
értem kínos halálba adtad.
Göröngyös ösvényen botorkálok
egy kiszáradt vízmosásban
torkom lüktet
lábam sebesre tört
útitársaim vadállatok
és magasban köröző keselyűk
ELTÉVEDTEM
Merre vagy
kereslek hívlak
neved kiáltom tudom
a sötét veremből
magam nem szabadulhatok
veszélyben életem
a Seol kötelei rettentenek
a halál tőrei fogtak meg engem
egyedül Te vagy segítségem
ISTENEM!
A mélyből kiáltok
most Hozzád Uram
hol az árnyékok
nagyra nőnek
tajtékos vad vizek
zúgnak áradnak
elborítani készülnek
lelkem
segítségül hívlak
jöjj szabadítással
erős kinyújtott karral
állíts tágas térre engem
vonj ki a sötét vizekből
mennyei levegőd
áraszd rám
meríts el az élet vizébe
Égbolton sziporkázó
csöppnyi pont
a szelek szárnyán
suhanó gépmadár,
mely kitartóan szeli át
a földgolyót
s gyomrában téged hoz.
Ám maga a mindenség Ura
tartja alatta
örökkévaló karjait,
útjára vigyáznak
hatalmas erejű angyalai,
nagy kincset őriznek:
Isten gyermekét – téged.
Így szeret Isten.
Támadhat tűzvész vagy szökőár,
tombolhat hóvihar vagy hurrikán,
térdre borulva,
népe segítségül hívja Istenét,
a mindenség Urát,
az élet Fejedelmét,
Aki a természet
és teremtett lények
fölött egyaránt
uralkodik.
Ő nem változott,
A város ébredezik halkan beköszön
Uram szólj ma hozzánk
eleveníts meg
A bútorok kiszöknek az éjszaka öleléséből.
Uram ma is légy
Úr az életünkben
Napra nap, éjre éj jő, völgybe le, hegyre föl, szédítő menetelés az életed, csak rovod a köröket. Észrevétlen háló fon be, lelked tőrben vergődik, megvakítva, megkötözve, erőd vesztve hajtod, egyre…
