Kőszikla vagy homokvár?
Napra nap, éjre éj jő,
völgybe le, hegyre föl,
szédítő menetelés az életed,
csak rovod a köröket.
Észrevétlen háló fon be,
lelked tőrben vergődik,
megvakítva, megkötözve,
erőd vesztve
hajtod, egyre hajtod
a malomkereket
körbe-körbe.
Delila pedig kacagva,
a szeretet álarcában,
hamis ígérettel
áll mögötted,
vesztes harcra buzdítva:
„segíts magadon és
meglásd,
Isten is megsegít,
még egy lépés,
súgja kacéran,
s a börtön kinyílik.”
Ó te balga szűz,
hagyod hogy olajod
a mécsesből kifogyjon,
s miközben a Vőlegényt várod,
mély álomba szenderülsz.
De jaj, megérkezett,
már késő a kapkodás,
lámpásod halott fénye elárult,
a nászterem ajtaja bezárult –
kívül maradtál,
egyedül.
Hová igyekszel hát,
milyen úton jársz?
Ha Isten szól, s ez éjjel
elkéretik a lelked,
mit tudsz mondani, ha elé állsz?
Milyen kincseket mutathatsz fel?
Gyümölcseid teremnek-e már?
Vagy terméketlen a fügefa,
hiába öntözi, kapálja a Gazda?
Hol van a szeretet –
hol van Ő maga?
A saját életedet
és Istent
egyszerre követni nem lehet.
Becsületed kincseinek
hiába építed csűröd homokfalait,
amit nappal izzadsággal felraksz,
éjjel leomlik,
mint Jerikó bástyái
Isten előtt
trombitaszóra,
egy szempillantás alatt.
Gedeon Kősziklára épített –
nem kitartó harccal,
erőfölénnyel, karddal
győzte le az ellent,
csupán Istenben bízó,
engedelmes szívvel,
jól tudva,
az Úr számára
nincs akadály,
hogy sok vagy kevés által
szerezzen szabadulást.
Nem menthet meg
csak Isten maga –
ha leteszed a fegyvert
s engeded hogy harcaidat
Ő harcolja,
bilincseid lehullanak.
Ne félj,
Jézus a csodák Istene maradt,
Aki ugyanaz
tegnap, ma, és mindörökké.
Bízd hát rá magad.
(Orbán Anikó)
