Minden lehetséges

Hirtelen fölébredt. Sötét volt a szobában, csak az utcai lámpák fénye derengett halványan a függönyön keresztül. Az ébresztő óra éjjel két órát mutatott. Görcsös fájdalom ébresztette fel. „ A legjobbkor jött meg! Nehéz napom lesz, jó lenne pihenni…”- gondolta elkeseredetten. Kiment a konyhába, és ivott egy pohár vizet, majd megpróbált elaludni, de az egyre erősödő fájdalom nem engedte.
Ekkor az Úrhoz fordult. Röviden imádkozott – ahogy már máskor is tette, s a heves fájdalom rendszerint meg is szűnt -, megköszönte, hogy az Úr sebeiben meggyógyult, hogy Jézus Krisztus, aki a fájdalmak férfia volt, s a betegségek ismerője, az ő betegségeit is elhordozta, és fájdalmait viselte,

G élete nagy kérdése előtt áll: gazember legyen, esetleg kisstílű csirkefogó, vagy maradjon átlagember. A gonosz és Jézus harcolnak érte, a döntés G kezében. Vajon G kit fog választani?

G sokáig töprengett a konyhaasztal mellett. A felesége már fél nyolckor elment a szokásos taposómalomba, a gyerek pedig az imént húzta be óvatosan a bejárati ajtót. Nem akarta az apját bőszíteni, ezért csendesen próbált lelépni. Ahogy a gyerek elment, már asztalon volt a legújabb üveg whisky. G nem volt alkoholista, de a nehéz döntések előtt mindig lehúzott néhány pohárkával. Azért arra büszke volt, hogy csak minőségi italt ivott, annak nem volt olyan pocsék szaga.
Most mit csináljak?! – kérdezte hangosan, bár már senki nem volt otthon.

Elzárta a zuhanycsapot. Kinyúlt a törülközőért, s eközben mély, tompa fájdalom sugárzott a karján át. Szinte ösztönösen tapogatta meg magát: „Úristen, itt mintha egy daganat lenne…!” – futott át a kétségbeesett gondolat az agyán, amikor a sajgó területhez ért. Emlékezett, hogy néhány napja, vagy talán hete…? – hirtelen nem is jutott eszébe az izgalomtól – megütötte a mellét, de akkor nem tulajdonított jelentőséget a dolognak.

– Hogy mondod? Bocsássak meg azoknak a gyilkosoknak, akik a fiamat halálra rugdosták a munkatáborba vezető úton?! És a többieknek, akik rokonaimat és szeretett szüleimet kínozták és mészárolták le?!– nézett rám öreg barátném hitetlenkedve. Békebeli bútorokkal berendezett nappalijában ültünk, ő velem szemben kényelmes, megszokott foteljában, onnan bámult rám a megdöbbenéstől kerekre tágult szemekkel. – Soha nem tudnék nekik megbocsátani! Soha! Soha! – rázta hevesen ősz kontyos fejét, miközben könnyek szántották végig ráncos arcát.