1958 májusában Fort Worth-ben (Texas) tartottam egy összejövetelt, és a végén a könyves asztalhoz igyekeztem. Ekkor két hölgyet pillantottam meg, ahogy közeledtek hozzám. Nem tűntek ismerősnek, ezért folytattam az utamat. Ám az egyikük kitárta a karjait és átölelt.
Meglepődve kissé visszahőköltem, de ő azt kérdezte: ” nem ismersz meg, ugye?”
Valóban nem ismertem meg. Mikor elmondta, ki is ő valójában, én öleltem át, és együtt hallelujáztunk! Ő volt az a 82 éves evangélista, akinek néhány hónappal azelőtt szolgáltam, aki ágyhoz kötött volt, és az orvosok már lemondtak róla. S aki most olyan fiatal és csinos volt.
iam, az én szavaimra figyelmezz, az én beszédimre hajtsad füledet. Ne távozzanak el a te szemeidtől, tartsd meg ezeket a te elmédben. Példabeszéd 4,20-21
Ha visszagondolok 1957 szeptemberére, eszembe jut egy 82 éves evangélista hölgy, aki már két éve súlyos gyomorrákban szenvedett. Az orvosok nem értették, hogyan élhet még. Mikor felnyitották a testét, láttak jó néhány rosszindulatú daganatot, és nem csináltak semmit, csak visszavarrták a sebet. Azt mondták, itt már semmit sem lehet tenni.
„Megengedi, hogy imádkozzak magáért?” – Kérdezte kedvesen a fehér hajú, csöppnyi asszony, s a visszatérő kérdésre általában igennel válaszoltak. A kórteremben, ahol egy ismerőst látogattunk meg, jó néhányan feküdtek. P-né S. Erzsébet betegtől betegig lépegetve, fáradhatatlanul ismételte, hogyan gyógyította meg őt Jézus Krisztus, bíztatva a szenvedőket, hogy Isten nem személyválogató, ahogyan őt talpra állította, ezt mindenkivel meg akarja tenni. Majd imádkozott értük.
“Egy rossz mozdulat – és kész volt a baj. A gerincemhez nyúltam, és éreztem, ahogy kitüremkedik valami. Ez gerincsérv! – villant belém a rémület.” Így emlékszik vissza a fájdalmas betegség kezdetére K. Mártonné Magdi. Gyógytornászként a Széchenyi nappali kórházban dolgozott ebben az időben, rengeteget cipekedett, sok beteget mozgatott, ami előidézője lehetett a bajnak, később pedig súlyosbította azt.
– Bizony, csodálatos az Úr! Boldog vagyok, hogy Vele élhetek – sugárzik az örömtől egész lénye. – Mióta csak megtértem, kilenc éve folyamatosan végzi rajtam gyógyító munkáját. Ha nem tértem volna meg, nem biztos, hogy most beszélgethetnénk. De semmi esetre sem ilyen vidáman.
Panni valóban két lábon járó kórtörténet volt annak idején. A legszomorúbb talán az egészben, hogy képzett ápolónőként, munkahelyi betegségként szerezte bajait.
Védelem Krisztus sebeiben „…A kinek sebeivel gyógyultatok meg.” (1 Pét. 2.24) Olyan sokszor köszöntem már meg az Úrnak, hogy a kereszten szenvedett sebei által én meggyógyulhattam, de ezeket a sebeket…
„Ennyi ideje nincs! Ha mégis így döntene, más orvost kell választania!” – jelentette ki határozottan az Országos Onkológiai Intézet főorvosa, akinek éppen azt mondtam el, hogy egyelőre nem szándékozom befeküdni az osztályára – három hónap várakozási időt kértem, mert Isten erre indított.
Depresszióban szenvedtem és pánikbetegségben, másfél évig szedtem a gyógyszereket, de a végén már azok sem használtak. Kevés hiányzott hozzá, hogy megőrüljek.
Hétfõn az iskolaorvos szívzörejt hallott 12 éves kisfiamnál és másnap a háziorvosunknál kellett jelentkeznem vele. Este megvallottam, hogy a fiam Jézus sebeiben meggyógyult
