Egy egészen más időskor
„Megengedi, hogy imádkozzak magáért?” – Kérdezte kedvesen a fehér hajú, csöppnyi asszony, s a visszatérő kérdésre általában igennel válaszoltak. A kórteremben, ahol egy ismerőst látogattunk meg, jó néhányan feküdtek. P-né S. Erzsébet betegtől betegig lépegetve, fáradhatatlanul ismételte, hogyan gyógyította meg őt Jézus Krisztus, bíztatva a szenvedőket, hogy Isten nem személyválogató, ahogyan őt talpra állította, ezt mindenkivel meg akarja tenni. Majd imádkozott értük.
– Amikor az Úr Jézus olyan csodálatosan meggyógyított, nagy vágy támadt a szívemben: megosztani mindenkivel, mit tett velem Isten, azért, hogy mások is higgyenek és meggyógyuljanak. – mondta Erzsike.
„Más ember lettem”
Már a kezdetet is Isten szervezte meg. Tavaly, egy szép áprilisi napon lejött hozzá a szomszédasszonya, nem tud-e pénzt váltani neki. Kiderült, hogy egy redőnyös van nála, azt kellene kifizetnie. Erzsike egy újsághirdetés kapcsán éppen azt a szakembert szerette volna felhívni, szereljen fel szúnyoghálót az ablakaira. Kérte a szomszédasszonyt, küldje át hozzá a szakembert. A fiatalember rövidesen meg is jelent, s már a munka végén járt, amikor Erzsike arról kezdett beszélni neki – maga is meglepődve ezen -, hogy hisz Istenben, és még soha nem feküdt le úgy, hogy ne imádkozott volna. A fiatalember ránézett, és megkérdezte: „nem szeretne megtérni?” „Dehogynem – vágta rá Erzsike -, csak nem tudom, merre induljak el.”
Elpanaszolta, hogy már régóta csak a lakásban tud közlekedni, de így is sűrűn le kell ülnie pihenni. Ennek oka a hetven százalékos csontritkulás, a csípőizületi idegzsába, szívnagyobbodás és szívelégtelenség, valamint az, hogy a gerincsérve át van szakadva, ráadásul cukros – ezért már régóta nem tud lemenni az első emeletről a lépcsőn. Egy volt kolléganője segít, ő vásárol be – mondta. Sz. Károly, a redőnyös fiatalember erre megkérdezte: imádkozhat-e érte? „Természetesen.” – egyezett bele.
– Amikor elkezdett imádkozni, rögtön sírva fakadtam – emlékezik könnyes szemmel az idős asszony. – Életemben először fordult elő, hogy valaki értem imádkozzon. Akkor meg is tértem, és befogadtam az Úr Jézust a szívembe, rá néhány hónappal pedig bemerítkeztem vízbe és Szent Szellembe, ahogy a Bibliában meg van írva.
Ám akkor az ima után valami történt velem. Nem tudtam meghatározni, hogy micsoda, de nagyon megkönnyebbültem. A következő hét szombatján Karcsi rám telefonált, hogy „Erzsébet, eljövök érted, és elviszlek az istentiszteletre.” „Nem tudok lemenni a lépcsőn!”- ijedtem meg. „Meglátod, le tudsz menni, mert az Úr veled van, és majd én levezetlek.”
Így is történt. Bár nem tudtam, hová megyek, mégis nagyon készültem az alkalomra, mert úgy gondoltam, ahol Istent imádják, ott csak jó helyen lehet az ember. Cs. Tamás, a gyülekezet fiatal és buzgó lelkipásztora prédikált az evangéliumból. Nagyon megérintett. Imádkoztak is értem, és hazafelé már olyan fürgén szálltam ki a kocsiból, hogy magam is meglepődtem. Karcsi odaugrott, hogy segítsen nekem. „Köszönöm, de föl tudok menni egyedül.” – válaszoltam. Éreztem, hogy más ember lettem, és az Úr erőt adott nekem. Amikor fölértem, leültem a konyhában, és ott sírtam, annyira hihetetlen volt az egész. Csak összetettem a kezem, és megköszöntem az Úrnak ezt a nagy csodát. A következő szombaton elmondtam a gyülekezet előtt, hogy mit tett velem az Úr.
Ezután két alkalommal nem tudtam elmenni az istentiszteletre, mert éppen akkor rám tört egy rosszullét, szaladnom kellett a mellékhelyiségbe – nem mertem elindulni. Másodjára már nagyon röstelltem a dolgot, mondtam is Karcsinak, aki azt válaszolta, hogy istentisztelet után eljönnek hozzám, és imádkoznak értem. Fiatal keresztényként elég nehezen értettem meg, hogy az ördög akar megakadályozni. Akkor délután azonban nagyon szomorkodtam, és kértem az Urat, hogy oltalmazzon meg, hogy Őt tudjam szolgálni.
Este imádkoztak is értem, és olyan erő töltött be, hogy azóta kétszer annyit tudok megtenni, mint annak előtte. Jó hangulatban, derűsen ébredtem, végig aludtam az éjszakát – mind a mai napig –, s ez is a csoda része. Addig ugyanis nem tudtam egyik oldalamról a másikra fordulni, ami most könnyű feladat, mint ahogy a fölkelés is. És csak csodálkoztam, hogy orvosi beavatkozás nélkül elmúlt a fájdalom, és milyen jól vagyok. Letérdelve adtam hálát Istennek ezért – majd föl is álltam – s ezt szintén csodaként éltem meg. A gyógyulásom fizikai, lelki és szellemi téren zajló folyamat volt, s én egyre jobban éreztem magam.
„Meg fogok gyógyulni!”
Albérlőként egy hatvanhat éves asszony lakott nálam, s egyszer beszélgetés közben megjegyezte: „én is észrevettem a változást nálad, csakhogy a doktor úr – a közös háziorvosunk – azt mondta, hogy nemsokára le fogsz robbanni a lábaddal.” Én határozottan kijelentettem: „Nem fogok lebetegedni, mert velem van az Úr – és teljesen meg fogok gyógyulni! És a doktor úrnak megmondom, hogy ilyet ne állítson rólam.”
Másnap föl is kerekedtem, s bár a buszmegállóig tartó öt perces utat húsz perc alatt tettem meg – de eljutottam a rendelőbe. Az orvos nagyot nézett, amikor meglátott: „Erzsi néni, maga hogy jött ide?” „Busszal, és így is fogok hazamenni.” – válaszoltam. – „Nem gyógyszerért jöttem, hanem csak azért, hogy megkérjem a doktor urat, ne mondjon többé senkinek olyat, hogy le fogok robbanni, mert ez nem történik meg. Én megtértem, hívő asszony vagyok, sokat imádkozom, és értem is sokan imádkoznak, és meg fogok gyógyulni!” Ő a megdöbbenésből magához térve azt válaszolta: igen, ez így is lesz.
Ezután támadt a vágy az idős asszony szívében, hogy mindenkinek elmondja Isten kegyelmét, szeretetét – hogy Jézus Krisztusban van az örök élet, Ő a gyógyító, a szabadító minden ember számára. Elsősorban a szenvedők iránt indult meg nagyon, kórházban szeretett volna imádkozni a betegekért. Kérte hát az orvost, utalja be őt a szekszárdi kórházba inzulin beállításra.
– Nem volt nekem semmi bajom – néz rám huncutul -, illetve a cukorbetegség még fennállt, de azt szinte nem is veszem észre. Azonban úgy éreztem, egy időre be kellene feküdnöm a kórházba, és ott imádkozni az emberekért. A gyülekezet egy akarattal imádkozott is ezért a szolgálatért.
Ez szeptemberben történt, s idén februárban beutaltak nyolc napra a szekszárdi kórházba. Nagyon áldott időszak volt. A főorvos engedélyével kórteremről kórteremre jártam, és aki nem utasított el, azért imádkoztam. Az osztályon is visszhangja lett a dolognak. Az egyik nagyvizitnél kérdezte a főorvos úr: „Erzsi néni, hogy érzi magát? Szüksége van-e valamire?” „Nekem egyetlen kérésem van csupán, s az még pénzbe sem kerül” – feleltem. „Mit kér, Erzsi néni?” „Engedjék meg, hogy imádkozzak magukért, hiszen az orvos egyetlen mosolya, kedves szava a betegnek fél gyógyulást jelent.” Beleegyezett, és én imádkoztam értük. A főorvos megköszönte, és megsimogatva a fejemet, mondta: „higgye el, nagyon nagy szükségünk van rá.” Az öt orvos meg csak ott állt az ágyam körül, és meghökkenve néztek rám. Mondták is, hogy ilyen még nem volt. Később kértem a nővéreket is, és értük is imádkoztam. Nagyon hálásan fogadták.
A szomszéd szobában feküdt egy 82 éves néni, aki nagyon beteg volt, éjjel és nappal egyfolytában jajgatott. Sem ő, sem a szobatársai nem tudtak pihenni. Mondták, nem nagyon lehet vele kommunikálni. Bementem hozzá, és bemutatkoztam, ő nagyra nyitotta a szemeit, és válaszolt. Beszélgettünk az Úrról, majd imádkoztam érte. Közben elfogott a zokogás, úgy könyörögtem, és velem együtt sírt a három másik beteg is a szobában. Amíg bent voltam a kórházban, többé nem hallottuk Katalint jajgatni a fájdalomtól. Az osztályos orvos is meglepődött, és bíztatott, hogy ne hagyjam abba az imádkozást.
A kivizsgálás eredménye egyébként meglepő volt. Megtérésem óta sem idegzsába, sem gerincsérv nem kínzott, most pedig kiderült, hogy a csontritkulásnak is vége. Egy évig egy nagyon kemény hormonkészítményt kellett szednem, amitől 24 kilót híztam. Most pedig mindössze kalciumban gazdag étrendet, és kalcium pezsgőtablettát írtak elő és egy év múlva kontrollt.
Karcsi ugyan mondta nekem többször, hogy ez is rendbe fog jönni. Én azt válaszoltam, tudom, hogy ő nagyon mélyen hisz Istenben, de hetven évesen az ilyen öreg csontok már nem gyógyulnak. Meggyógyultak. Hatalmas az Úr! Szív ultrahangon is voltam, s azt mondta az orvos, látszik, hogy valamikor nehéz fizikai munkát végeztem, de „ezzel a szívvel még nagyon sokáig élhet!” – bíztatott. Kicsit nehéz lépcsőzni a súlyomnál fogva – ami a hormongyógyszer abbahagyását követően máris csökkent -, de amúgy nem is érzem.
„Az Úr Jézus adja a szavakat”
Végül hazabocsátották Erzsikét, mentővel vitték haza vidéki otthonába, s útközben a mentősökért is imádkozhatott. Kérdezte a mentős tiszt: „tud a néni imádkozni?” Erzsike megnyugtatta: „persze, az Úr Jézus adja nekem a szavakat.”
Rendszeresen viszik mentővel Szekszárdra, az ellenőrző vizsgálatokra, és ilyenkor mindig kihasználja az alkalmat a beszélgetésre. Az egyik mentős leszögezte: „tudom, hogy egyedül csak Istenben bízhatok, csak Tőle várhatom a segítséget.” Erzsike imádkozott érte és a kollégájáért, mire nagyon meglepődve mondták, hogy még nem volt ilyen betegük, aki ezt tette volna. Az asszony nevetett: „nem vagyok én beteg, mert velem van az Úr, csak az orvos ragaszkodik a szekszárdi vizsgálatokhoz. Én pedig szívesen megyek, főleg, ha olyan mentősök visznek, akikért még imádkozhatok is!”
– Egy alkalommal a rendelőben mellettem ült egy 82 éves férfi – emlékezik -, aki bizonytalan volt a leletei eredményében, s imádkoztam érte. Azóta többször beszélgettünk, és megkérdeztem tőle: „hajlandó lennél megtérni?” „Természetesen!” – vágta rá.
Erre a munkára egyébként a presbiterek felkentek, és a gyülekezet kiküldött. Csodálatos, felemelő érzés, ahogy befogadtak, körülvesznek a szeretetükkel. Cs. Tamás, és a másik lelkész, J. Anti rendszeresen telefonál, hogy kell-e valamit vásárolni? Sőt, rám parancsolnak, hogy még két kilót se cipeljek, majd ők jönnek és segítenek. A többiek is a gyülekezetben mind nagyon kedvesek. Szinte egy nagy családban érzem magam. Ezért nem fáj, hogy négy gyermekem tőlem távol él, s a család és a munka eléggé leköti őket, nem tudnak olyan gyakran jönni, mint szeretnének. Megértem őket, az Úr pedig gondoskodik rólam.
Boldogan veszek részt minden eseményen, és mert a gyülekezetben forr az élet, gyors a növekedés, erre elég sűrűn kerül sor. Legutóbb egy virrasztáson voltam, amire nagy örömmel készültem, sütöttem egy nagy tepsi zserbót, és három tepsi kókuszos tekercset. Sok imatémánk volt, sokakért jártunk közben, nem csoda, hogy hajnali négyig tartott. Utána tudtuk meg, hogy egy másik gyülekezet lelkipásztorának külföldön élő veje prosztatarákból gyógyult meg ezután, csodálatos módon. Álmában akkor Isten valami rossz dolgot vett ki a szervezetéből, és amikor műtétre kellett volna befeküdnie, kiderült hogy eltűnt a betegség.
Számítanak rám – és én boldogan mondom el mindenütt, milyen betegségekből gyógyított meg az Úr. Járom az egész országot a lelkészekkel – én, aki nemrég még kimozdulni sem tudtam a lakásomból! – sőt, még Romániába is meghívásunk van. Örömmel megyek, és egyáltalán nem fáradok ki, hiszen egész úton imádkozunk, és dicséretet énekelünk. Ilyenkor viszem a leleteimet is, és ha kell, megmutatom a jelenlevő orvosoknak. Látniuk kell, hogy csoda, hogy itt vagyok, és így vagyok – jókedvűen, megszabadulva a betegségektől, a fájdalomtól.
Hálás vagyok Istennek ezért a boldog, megelégedett öregkorért, s azért, hogy Őt szolgálhatom – tette még hozzá Erzsike, szemeit törölgetve.
