Egy hihetetlen gyógyulás

Pannit – fiatalabbaknak Panni nénit -, G. Ferencnét sokan ismerik Isten népe között. Nemegyszer tett bizonyságot gyógyulásáról, s közben mint egy gyermek, táncolt és nevetett, miután Isten szeretetéről beszélt. Örömét nem tudja, nem is akarja leplezni, mert hatalmas dolgot tett vele Isten.

Két lábon járó kórtörténet

– Bizony, csodálatos az Úr! Boldog vagyok, hogy Vele élhetek – sugárzik az örömtől egész lénye. – Mióta csak megtértem, kilenc éve folyamatosan végzi rajtam gyógyító munkáját. Ha nem tértem volna meg, nem biztos, hogy most beszélgethetnénk. De semmi esetre sem ilyen vidáman.

Panni valóban két lábon járó kórtörténet volt annak idején. A legszomorúbb talán az egészben, hogy képzett ápolónőként, munkahelyi betegségként szerezte bajait. Az egészségügy problémáját ismerve, ez talán nem is csoda. Ápolónőhiány miatt rendszeresen ő adta be a betegeknek a penicillint, ez azután megbosszulta magát, mert egyszer csak telítődött a szervezete. Rosszul lett – a hörgők összerándultak, s ő fuldoklott.

– Éppen a nővérszobában készítettem elő a penicillines ampullákat, és beszélgettem egy beteggel, amikor ez történt, aki azonnal értesítette az orvost, így sürgősen be tudtak avatkozni, és a közvetlen életveszély elhárult. A penicillin-allergia következményeként azonban súlyos asztmám lett, valamivel később, a szűnni alig akaró köhögéstől az alsó tüdőlebenyen a léghólyagok összeszakadtak – azon a részen megszűnt a légzőfelület, ezért állandóan fulladtam. Mindez azonban még nem volt elég, az erős köhögő rohamok szívnagyobbodást is okoztak.

Az életem akkor teljesen megkavarodott. Nyugdíjazás előtt álltam, és munkahelyet kellett változtatnom, bár csak a kórházon belül. A belgyógyászatot, némi tanakodás után kénytelen voltam otthagyni, hiszen olyan helyen nem maradhattam, ahol penicillinnel dolgoztak. Ha csak a „szagát megéreztem”, ha hozzáértem volna, számomra már az halálos veszélyt jelentett.

Megrázott az eset, nemcsak egészségi állapotom látványos leépülése miatt, hanem azért is, mert a belgyógyászaton szerettem a legjobban dolgozni. Szerettem az embereket – az orvosokat, a betegeket, s azok is engem. Igyekeztem segíteni mindenkinek, ahol lehetett. Nem kevésbé volt fájdalmas az ebből következő anyagi veszteség sem. Kártérítést nem kaptam – bár szerettem volna kérni -, mert ahogy megtudtam, ez a kórházat nagyon súlyos helyzetbe hozta volna. Ezt pedig nem akartam.

Nos, így álltam kilenc évvel ezelőtt, amikor a kisebbik fiam megtért. Én ebből az elején csak annyit vettem észre, hogy rendszeresen eljár hazulról hetente kétszer. Nem gondoltam volna, hogy istentiszteletre, hiszen soha nem érdekelte az ilyesmi, templomba se járt soha. Ő ugyan elmondta, hogy mi ez, sőt azt is, hogy Jézus gyógyít. „Badarság!” – gondoltam, egészségügyis létemre nem tudtam felfogni, sem elfogadni ezt. Furdalt ugyan a kíváncsiság, de igazából akkor tudtam meg, hová is megy, amikor egy este a nagyobbik fiam, Pisti is készülődni kezdett. „Hová mégy most te is?” – faggattam. „Ahová Zsolti jár!” – jelentette ki. „Engem se hagyjatok itt!” – tört ki belőlem, és gyorsan letisztogattam a kezem, amennyire tudtam, mert éppen tésztát gyúrtam, és mentem velük.

„Uram, ezt hogy csináltad?”

Amikor megtérésre hívták az embereket, azt mondta a pásztor: „te, aki ott állsz asztmásan, gyere, Jézus meg akar gyógyítani!” Meglököm Zsolti fiamat: „te szóltál neki?” Mire ő: „anyukám, hát nem itt álltam végig melletted? Hogy szólhattam volna neki?” „Akkor honnan tudja, hogy én asztmás vagyok?” – értetlenkedtem. „Jelentették neki!” „De ki?” – faggattam tovább. A fiam azonban nem haragudott, türelmesen magyarázta: „onnan föntről, a Szent Szellem.” Na, itt abbahagytam a kérdezősködést. Akkor még nem mentem ki megtérni, bár nagyon szerettem volna, de tésztás kézzel nem akartam. Úgy gondoltam, legközelebb. Így is történt.
Megtérésemet követő alkalommal egy amerikai tanító és evangélista, Marilyn Hickey prédikált, és imádkozott külön az asztmásokért, így értem is. Nem éreztem semmi különöset, ám amikor délután mostam, már nem a fiaimnak kellett beleönteni a vízbe a mosóport, mint addig, hogy rám ne törjön a fulladás. Én tettem mindent, és nem lett semmi bajom!

Amikor néhány hónap múlva beutaltak Mátraházára, oda már pihenni mentem. Asztmám már nem volt. Érdeklődő betegtársaimnak tartottam felolvasást a Bibliából, és beszéltem nekik a gyógyulásomról is. Kellemes emlék maradt ez az „üdülés” – teszi hozzá.

Azt, hogy a többi betegségből Pannit mikor állította helyre az Úr, egészen pontosan nem is tudja. Csak egyszerűen jól érezte magát. Igaz, nem túl sokáig, mert kiderült, sürgős műtétre van szükség. Idén nyáron, utolsó kórházi tartózkodása alkalmával öklömnyi daganatot vettek ki egy agyműtét során. Elvégezték a szokásos rutinvizsgálatokat is, és a leleteit megnézve akkor látta csodálkozva, hogy normális szívhatárokat állapítottak meg és tiszta tüdőmezőt! Erre természetes magyarázat nincs, az Úr az eltelt évek alatt csodálatos módon helyreállította a szívét, a tüdejében pedig új léghólyagokat teremtett!

– A műtét óta mindössze három és fél hónap telt el, de szinte teljesen felépültem –mondja. – Annyira, hogy az elmúlt hetekben legalább 30 kg savanyút, paradicsomot eltettem, birsalmát, lecsót főztem be, gyáli családi házam kertjének „termékeit”. A több órás műtétnek a helye is alig látszik, a hajam szépen visszanőtt már – mutatja Panni a jobb halántékánál. – Nagy operáció volt, bár a tumor jól műthetőnek bizonyult, mert elmeszesedett s „csak” ki kellett emelni – mint utólag megtudtam a professzortól. Előtte már szinte lebénultam, mert nyomta az idegeket, járni sem tudtam, azt mondták, meg is vakulhattam volna. De hála Istennek, Ő megőrzött ettől!

És nemcsak ebből gyógyult meg, hanem az előtte évekig tartó nyákos hasmenésből is, mondhatni egyik napról a másikra. Három évig közértbe sem tudott elmenni, nemhogy gyülekezetbe, annyira kellemetlen tünetekkel járt a betegség. Nagyon meg kellett gondolnia, mit eszik vagy iszik, tejre, kávéra például még csak nem is gondolhatott.

– Most pedig a fotelben ülve ihatom! – kuncog Panni, majd könnyes szemekkel folytatja -: Annyira hálás vagyok az Úrnak! Az Úr meggyógyított, ahogy Ő gondolta. Szép sorban. Hittem is ebben nagyon. Imádkoztak értem a gyülekezetben, a fiaim szintén rendszeresen könyörögtek értem. És mindig hittel elvettem a gyógyulást. Hittem abban, hogy Jézus meg akar, és meg is tud gyógyítani, ahogy az evangéliumokból kiderül. S Ő nem változott meg. A megtérésem utáni, ama bizonyos első, kézzelfogható gyógyulás óta ebben rendíthetetlen vagyok. Bár nem tagadom, nagyon csodálkoztam. A csodák sorozatának részeseként – ma már, mint nyugdíjazott egészségügyis – úgy gondolom, az első dolgom az lesz, amikor majd odaát találkozom az Úrral, hogy megtudakolom Tőle: „Uram, ezt hogy csináltad?”

Csoda történt

Néhány hete például a hat évig tartó cukorbetegségből is megszabadult, amikor imádkoztak érte. Október elején kellett volna kiváltania az inzulint, de azt mondta a fiának: „ne hozd el Pistikém! Az Úr meggyógyított.” És valóban, Panni vércukra azóta teljesen normális szinten mozog, a hasnyálmirigy újra termel.

– Ez sem mindennapos eset! – teszi hozzá. – Kértem Istent, hogy minden szeplőtől és sömörgözéstől, ami nem Tőle van, szabadítson meg, Ő pedig munkálkodott. Hittel olvastam és megvallottam a Bibliából verseket. Ó de sokszor mondtam el az Ézsaiás 53-ból azokat a jól ismert Igéket: „Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, útált volt, és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünk büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.” (Ézs.53,3-5) Három-négy éve még megvoltak a bajaim – nem kevés, ráadásul egyik rosszabb, mint a másik -, és most rendben vagyok! Erre nem lehet mást mondani, látva a régi és az új leleteimet, mint hogy csoda történt.

Valóban Ő, Jézus Krisztus viselte az én betegségeimet, és fájdalmaimat hordozta. Az Ő sebeivel én meggyógyultam! Azért folyt ki Isten Bárányának szeplőtelen, hibátlan vére, az a drága vér, hogy megváltson engem ezekből. S Ő valóságos szabadulást szerzett mindnyájunk számára, akik hiszünk Benne, és hiszünk az Ő Igéjében, ígéreteiben. Megtapasztaltam ezt. Sokszorosan.

A környezetem is látja, és a kemény szívek lágyulnak. Egyik szomszédasszonyomnak régebben bizonyságot tettem, de nagyon elutasító volt. Amikor nemrég meglátta, hogyan ugrom le a buszról, felkiáltott: „most látom, tényleg van Isten!”

(Orbánné Anikó – megjelent egy keresztény újságban)

Vélemény, hozzászólás?


UA-6786688