Ezeríziglen – vajon elegendő idő?

Elveszhetnek-e gyermekeink örökre?

Sok hívő szülő megkeseredett szívvel panaszolja, hogy évek óta imádkozik gyermekeiért, de azok még nem jutottak hitre, nem tértek meg, ellenkezőleg: élik a világiak életét, távol Istentől.

Sokféle tanítás hangzik arról, hogy mi lesz a hívő szülők gyermekeivel. Van olyan, amelyik azt hirdeti, a hit nem örökölhető, tehát ha gyermekünk nem fogadja el személyesen az Úr Jézus Krisztust, mint az ő Megváltóját, nem fogadja be az Urat, átadva neki az életét, elkárhozik, hiába hívő az egyik vagy mindkét szülő, vagy akár az egész család.

Hangzik olyan tanítás is, hogy a gyermek mindenképpen üdvözül, ha felvette a keresztség „szentségét” – azaz ha a szülők megkereszteltették, amely egyes egyházak tanítása szerint lemossa a gyermekről az eredendő bűnt, amely az üdvösség feltétele.

Egyik tanítás sem elfogadható Isten Igéjének fényében. Miért nem? Mert a Biblia egyértelműen és világosan tanít gyermekeink jövőjéről és sorsáról. Ez a tanítás nem beszél arról, hogy a hívő gyermeke elkárhozhat, ám arról sem, hogy a gyermek megkeresztelése üdvösségszerző cselekedet lehetne. Sőt, a Biblia azt mondja: „Kegyelemből tartattok meg, hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef. 2,8-9)

Lássuk hát, mit mond Isten a gyermekeinkről? Az az Isten, Aki pontosan tudja, hogy gyermekeink féltett kincseink, akikhez mély szeretettel ragaszkodunk, akikért mindenre képesek vagyunk, hogy az ő jelenüket, jövőjüket biztonságban tudjuk. Tudjuk, hogy a gyermek Isten áldása, Isten ajándéka. Gondoljuk végig: ad-e a mi Urunk olyan ajándékot, ami csak mély szomorúságot, bánatot, keserűséget okoz, olyan ajándékot, amiről eleve tudjuk, hogy örökre elveszíthetjük, hiszen ők nem lesznek – mert hit nélkül nem lehetnek – az örök élet birtokosai. Akiktől ha így elválunk, amikor az Úr hazaszólít, örökre váltunk el.

Isten Igéjének válasza: nem!

Mert mit mond az Írás? Jak. 1,17.: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” Az élet Isten ajándéka, mert életet csak Ő adhat; s az Ő ajándékai „tökéletes” ajándékok, amelyek arra szolgálnak, hogy: „örüljünk az Úrban, mindenkor örüljünk.” Istennek, gyermekeinkre vonatkozóan számtalan ígérete van.

Dávidon keresztül így beszél a Szent Szellem gyermekeinkről, Zsolt 112,1-2 (Ref. ford): „Dicsérjétek az Urat! Boldog ember az, aki az Urat féli, sok örömöt talál parancsolataiban. Utódja hős lesz a földön, a becsületesek nemzedéke áldott lesz.” És Zsolt. 25,12-13.: „Kicsoda az, aki féli az Urat? Megmutatja annak az utat, amelyet válasszon. Annak lelke megmarad a jóban, és magzatja örökli a földet.” Majd Zsolt. 37,25.: „Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé! Minden napon irgalmasodik és kölcsön ad, és az ő magzatja áldott.”

De további, még egyértelműbb ígéretek is találhatók az Írásokban. Hiszen ezt mondja a Szent Szellem az Úr Jézusban hívőknek: „…a ti gyermekeitek pedig szentek” (1Kor.7,14), mert: „…ha a gyökér szent, az ágak is azok” (Róm.11,16). És: „…Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe.” (Apcsel. 16,31.)

S amikor Kornéliusnak megjelenik az Úr angyala, azt parancsolja neki: „Hívd magadhoz Simont, ki Péternek neveztetik, ő szólni fog hozzád olyan igéket, melyek által megtartatol te és a te egész házadnépe” (Apcsel 11,13-14.)

Ha figyelünk az Úr szavára, akkor azt látjuk, hogy minden ígéret, amelyet Isten gyermekeinkre vonatkozóan ad, nem tartalmaz olyan feltételt, hogy ezek az ígéretek csak akkor válnak érvényessé, ha mi bármit is cselekszünk a gyermekeinkkel. Nem beszél az Úr arról, hogy kereszteljük meg gyermekeinket a célból, hogy az ígéretek rajtuk beteljesedjenek, de olyan tanítás sem szerepel a Bibliában, hogy gyermekeink elkárhozhatnának. Sőt! Az Úr Igéje kijelenti, hogy a hívők gyermekei „szentek”, „áldottak”, és „a föld örökösei”.

Az igék tanúsága szerint ez nem a mi cselekedeteink következménye, hanem Isten ajándéka, és Isten cselekedete, amint az Úr kijelenti a 2Móz.20,5-6-ban: „…mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok,… De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.” Gondold végig: ezeríziglen – vajon elegendő idő?

Hogy mit és hogyan cselekszik az Úr, és mi a szülő, azaz a mi feladatunk – Isten által rendelt feladatunk – azt Dávid és Jonathán története hozza közelebb.

Dávid és Jonathán történetében Dávid – bizonyos mértékben – az Úr Jézust ábrázolja ki, Jonathán pedig a hívő embert, és annak cselekedeteit mutatja be. Elmondja az Ige, hogy Jonathán találkozik Dáviddal, és „… A Jonathán lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szerette őt, mint a saját lelkét.” (1Sám.18,1.), majd: „és szövetséget kötének Jonathán és Dávid egymással, mivel úgy szerette őt, mint a saját lelkét. És Jonathán leveté felső ruháját, amely rajta volt, és Dávidnak adta, sőt hadi öltözetét is, saját kardját, kézívét és övét.” (1Sám18,3-4.)

Amikor Jonathán atyja, Saul parancsára üldözik Dávidot, Jonathán még az életét sem féltve, következetesen minden esetben Dávid mellé áll. Majd Dávid kérésére így válaszol: „Amit lelked kíván, megteszem éretted.” (1Sám.20,4.). S miután teljesen elkötelezte magát Dávid mellett, fordul Jonathán ezzel a kéréssel Dávidhoz: És ne csak amíg én élek, és ne csak magammal cselekedjél az Úrnak irgalmassága szerint, hogy meg ne haljak, hanem meg ne vond irgalmasságodat az én házamtól soha, még akkor se, ha az Úr kiírtja Dávid ellenségeit, mindegyiket a föld színéről.” ( 1Sám.20,14-15.)

A későbbiekben az Ige beszámol arról, hogy a Filiszteusok ellen vívott harcban meghal Jonathán, az ő testvérei, és az ő atyja Saul. Ezután Izrael népének Dávid lett Isten által választott és felkent királya. Egy idő után Dávid király megemlékezik Saul házanépéről és Jonathánról, és így szól: „…Maradt-e még valaki a Saul házanépe közül, hogy cselekedjem vele az Isten irgalmasságát” (2Sám.9,3). Ekkor jelen van a király előtt a Saul házából egy szolga, akit Sibának hívnak, s ő így felel a királynak: „…Van még Jonathánnak egy fia, ki mind a két lábára sánta. Monda néki a király: Hol van? És monda Siba a királynak: Ímé az Ammiel fiának, Mákirnak házában van Ló-Debárban. Akkor elkülde Dávid király, és elhozatá őt a Mákirnak, az Ammiel fiának házából Ló-Debárból. És mikor megérkezett Dávidhoz Méfibóset, Jonathánnak a Saul fiának fia, arccal leborula, és tisztességet tőn néki; és monda Dávid: Méfibóset! Ki felele: Imhol a te szolgád. Monda néki Dávid: Ne félj; mert kétség nélkül irgalmasságot cselekszem veled Jonathánért, a te atyádért; és visszaadom néked Saulnak, a te nagyatyádnak minden majorságát, és néked mindenkor asztalomnál lesz ételed. Akkor fejet hajta Méfibóset, és monda: Micsoda a te szolgád, hogy a holt ebre reá tekintettél, minémű én vagyok? – Méfibóset tehát Jeruzsálemben lakozék, mert mindenkor a király asztalánál eszik vala; és ő mind a két lábára sánta vala.” (2Sám.9,4-7;9,13)

Arról is beszámol Isten Igéje, hogy Méfibóset miért volt sánta. Erről így olvasunk: „Jonathánnak pedig, a Saul fiának volt egy sánta fia (öt esztendős vala, mikor Jezréelből hír jött Saul és Jonathán felől, és felvevé őt a dajkája, hogy elszaladjon vele; lőn pedig, hogy mikor a dajka gyorsan futott, elesett, és megsántula), ennek neve vala Méfibóset.” (2Sám.4,4.)

Az előzőekben elmondott történet mutatja be, hogyan cselekszik az Úr gyermekeink életében, és mit kell „cselekednie” az embernek, hogy gyermeke megismerje az Urat, és az Úr irgalmasságot cselekedjen vele.

Azt is megtudjuk a történetből, hogy az a Jonathán, aki „úgy szerette Dávidot, mint a saját lelkét”, nemcsak hogy nem mutatta meg kisfiát – Méfibósetet – Dávidnak, hanem nem is beszélt róla, hiszen Dávid nem tudott arról, hogy Jonathánnak gyermeke van. Ennek ellenére Dávid király, miután megtudakolta, hogy Jonathán után maradt egy fiú, ezt a gyermeket magához hivatja. (Mégpedig Ló-Debárból, amely szó egyik jelentése: Ige nélküli.)

Vizsgáljuk meg, hogy Jonathán milyen cselekedeteket hajtott végre ahhoz, hogy fia közösségbe kerülhessen Dávid királlyal. Az Úr Igéje által bemutatott cselekedetek tartalmazzák egyben azokat a feltételeket is, amelyekhez Istennek a gyermekeinkre vonatkozó ígéretének megvalósulása kötve van.

Jonathán első lépése, hogy találkozik Dáviddal. Ez egyben az első feltétel is az ember számára, hiszen az által lesz hívő, hogy találkozik az igazi Dáviddal, az Úr Jézus Krisztussal, és amikor megismeri az Urat, úgy megszereti, hogy az ő lelke egybeforr az Úr Lelkével, és jobban szereti az Urat, mint a saját lelkét. Ezt így jelenti ki a Biblia (1Kor.6,17): „Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek ővele.”

Ebből következik a második lépés, mert ahogy „Jonathán leveté felső ruháját, amely rajta volt és Dávidnak adta”, úgy kell levenni nekünk is „felső ruhánkat”, azaz óemberünket, vagyis természet szerinti emberünket. Az Újszövetségben az Úr felszólítása így hangzik: „…levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt.” (Ef.4,22.)

A harmadik lépésben Jonathán még „hadi öltözetét is, saját kardját, kézívét és övét ” is átadta Dávidnak. Ugyanezt kell cselekednünk nekünk is. Le kell tenni saját bölcsességünkből és megromlott értelmünkből fakadó beszédeinket, azaz a „saját kardunkat”, amellyel ölni tudunk, hiszen a nyelv hatalmában van élet és halál (Péld. 18,21), öltsük inkább magunkra „Istennek minden fegyverét” és a saját kard helyett „…a Léleknek kardját” vegyük fel, amely az Istennek beszéde” (Efez.6,17.)

Rakjuk le az Úr lábaihoz kézíveinket is, azaz „semmi rohadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék…”(Efez.4,31). és tegyük Jonathán példájára az Úr elé „övünket”, azaz: hazugságainkat, ahogy az Úr Igéje mondja: „…levetvén a hazugságot…” (Efez.4,25.) és helyette „…körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel.” (Efez.6,14.) Vagyis „…öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust…” (Róm.13,14.)

Figyeljünk a Szent Szellem vezetésére, és legyen meg bennünk is az a készség, amely Jonathánban volt, hogy: „amit lelked kíván, megteszem…”(1Sám.20,4.). S ezek után, ha leborulunk az Úr elé, és könyörgünk Hozzá, hogy „meg ne vond irgalmasságodat az én házamtól soha…” (1Sám 20,14-15.), bizonyosak lehetünk abban, hogy az Úr meghallgatja és teljesíti kérésünket.

Isten Igéje határozottan felszólít mindazok megcselekvésére, amiket az előzőekben leírtunk. De felmerülhet a kérdés: meg tudjuk mi ezt tenni? Képesek leszünk rá? A válasz egyszerű: nem. Ezek a cselekedetek emberi akaratból, erőből nem hajthatók végre. Dávid és Jonathán története azonban arra tanít bennünket, hogy ha szívből kívánjuk gyermekeink hitre jutását, üdvösségét, azt, hogy a mi királyunk – az igazi Dávid -, az Úr Jézus meghívja gyermekeinket a királyi asztalhoz, hogy „mindenkor Jeruzsálemben lakozzanak”, vagyis a Krisztus testének tagjaivá váljanak, és „mindenkor a király asztalánál egyenek”, akkor először saját magunkért kell állhatatosan könyörögni. Kérve az Urat, hogy Ő merítsen be (kereszteljen meg) az Ő Szent Lelkébe, és Ő cselekedje meg az életünkben, hogy az Ige, amely arra szólít fel, hogy „vetkőzzük le a mi óemberünket…” valóságos történés legyen. Kérjük, hogy Ő legyen az, Aki megújítja értelmünket az Ő Szent Szelleme és Igéje által, és munkálja ki bennünk, hogy felöltözhessük „amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” (Efez.4,23-24). És ha mindezt teljes szívünkből és lelkünkből kívánjuk, az Úr megcselekszi, mert „…aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi…” (Fil.1,6.).

A továbbiakban pedig már nem kell rettegni és szomorkodni gyermekeink élete és örök élete miatt, hanem engedelmeskedni kell a Szent Szellemnek, Aki azt mondja: ” Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt, és az Ő természetfeletti békessége, amely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni a ti szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil. 4,6)

Isten bennünket nagy ígéretekkel ajándékozott meg gyermekeinkre vonatkozóan, és most ezt kérdezi tőlünk: „…Mond-é ő valamit, hogy meg ne tenné?” (4Móz.23,19)

(dr. Gyenisné Mária)

Befejezésül kérem az Urat, hogy „A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szent Szellem ereje által. (Róm.15,13.)

Tagged on: ,

Vélemény, hozzászólás?


UA-6786688