A vetélytárs
Egy fáradt-rózsaszín bőrgarnitúra, egy ugató, ám szelíd fekete uszkár, egy papagáj, aranyhalak, 3 gyerek és egy sugárzó házaspár fogadott egy budai lakótelepi ház első emeleti lakásában, amely ősszel, a családi házak közé ékelve őrzi a színes lombú vidék romantikáját.
– Amikor tíz évvel ezelőtt összeházasodtunk, semmink nem volt a három gyereken kívül – emlékezik K. Sándor. – Összekerülésünk nagyon zivataros volt, mert ugye három gyerekkel, két különböző családból… Az ilyen állapotokból a reményvesztettség szokott kikerekedni, bennünk viszont hatalmas remény volt arra, hogy ez a házasság jó lesz, és jól fognak történni a dolgok. Albérletben indult az életünk. Semmire nem volt szükségünk, csak a három gyerekre, még gyerektartást sem kértünk az előző társainktól. Nem voltak gyűlölködések, úgy tudtunk eljönni, hogy a mai napig tartják a gyerekek a kapcsolatot a másik szülővel. Kezdettől fogva az volt a szándékunk, hogy becsületesen, tisztán neveljük fel a gyerekeinket. Bár akkor még nem voltunk hívők, Isten már elkészítette a megtérésünket. Persze akkor még ezt nem láttuk.
„Nekünk” prédikált a pásztor
– Egyetlen, ám nagyon komoly dolog zavarta meg a reménykedésünket – veszi át a szót Ildikó. – Amikor a férjem lányáról, Vikiről az anyukája lemondott, a kislány nagyon súlyos depresszióba esett. Eleinte úgy gondoltuk, hogy majd emberi erővel legyőzzük a problémát, de nem így történt. Hiába próbálták meggyógyítani, az alapprobléma: a szorongások, a félelmek továbbra is megmaradtak. Akkor határoztuk el, hogy valami más megoldást keresünk. Olyan ifjúsági körre, vagy csoportra gondoltunk, ahol ezt a másságot, ezt a problémát elfogadják, s ahol Viki biztonságban érezheti magát. Úgy gondoltuk, nekünk erre nincs szükségünk, de a gyereknek nagyon jó lesz, ha vallásos, hívő társaságba kerül. Elkezdtünk hát keresni. Az iskolában egyik kolléganőm mondta, van egy baptista imaház nem messze tőlünk, ahol ruhaakciókat hirdetnek, menjünk el egyszer. Mentünk is volna, de kiderült, hogy előtte be kell ülni az istentiszteletre, és csak utána lehet vásárolni. Így azonban nem akartunk elmenni, mert ez minket nem érdekelt. De aztán egy őszi napon, amikor mind a ketten nagyon le voltunk lombozódva, mégis benéztünk. Valahogy majd csak kivárjuk azt az időt – gondoltuk.
A prédikáció először hidegen hagyta a házaspárt, hiszen nem azért mentek. De kénytelenek voltak hallgatni, és döbbenetes volt számukra, hogy mind a ketten utólag úgy érezték: nekik prédikált a pásztor. Mintha ismerte volna az életüket. Nem értették. Utána persze vásároltak is, ami nagyon jól sikerült. Ezen felbuzdulva, mivel az imaházban kéthetente ismétlődött az akció, jó „ürügyet” találtak arra, hogy kiderítsék, mi is ez az egész. Rendszeresen megjelentek hát, s azt tapasztalták, hogy az a közösség, amelyik Isten közelségében van, más, mint a világi emberek. Meghitt szeretetet találtak ott. Egy ifjúsági evangelizáción pedig Ildikó megtért.
– Nehéz helyzetben voltunk akkor, anyagilag is, de engem leginkább Viki sorsa izgatott, ezért mentünk el az akkor 13 éves Vikivel – mondja Ildikó. – Távolról sem azért, hogy megtérjek. Inkább arra gondoltam, mennyire szüksége lenne a kislánynak Istenre. Nem nekem – Vikinek! Ám ezen az alkalmon nagyon megérintett az énekekből és a prédikációból sugárzó erő. Akkor ott átgondoltam az életem, és megtértem, közel 35 évesen. Hazaértem és azt mondtam a férjemnek: képzeld, megtaláltam Istent! Ez annál érdekesebb volt, mert bevallom, addig kissé lenéztem a hívő embereket. Volt bennem egyfajta gőgösség, hogy azok a „lelki szegények”… Hiába ismertem a Bibliát nagyon jól, hiszen magyar-történelem szakos tanár lévén abból vizsgáztam is, a saját életemre nem szólt, nem volt élő, nem volt gyakorlat. Inkább amolyan mesebeszédnek gondoltam.
A családban tehát én voltam az első. Viki, aki miatt az egész elkezdődött, még évekig váratott magára, ő a társaságért járt oda. Megtalálta ott azokat a fiatalokat, akik elfogadták, befogadták. Sokat nevettek, jól érezte magát a baráti légkörben. Néhány esztendő múlva ő is megtért és bemerítkezett. Mint egyébként mindenki a családban!
Ám a fogadtatás nem egészen olyan volt, mint vártam. Később is érkeztünk haza, mint ahogy ígértem, s a férjem haraggal fogadott.
– Igen, borzasztó volt megélni, hogy már nem ketten vagyunk, hanem hárman – ismerteti most a „férji” nézőpontot Sándor. – Addig én voltam a feleségemnek az első, most úgy éreztem, van valaki, aki közénk állt, aki még csak nem is vetélytárs, hiszen egy megfoghatatlan valami, valaki ellen harcolni nem lehet. Nagyon rossz volt. Ám Isten fantasztikus kegyelme volt az, hogy rövid idő múlva én is megtértem. Ismét ruhaakció volt, de már nem kellett ruha, úgy el voltunk látva! Mondtam, hogy most nem megyünk le. De a feleségem rávett, hogy mégis nézzünk be, ha nem is vásárolunk. Így is tettünk, és mit ad Isten?! Nem csak ruhák voltak, hanem sílécek, bakancsok, sífelszerelések is.
A családban csak Ildikó tudott síelni, neki volt sífelszerelése és már azt tervezte, hogy eladja az övét, hiszen esélyt sem látott arra, hogy egy ötfős család sífelszereléshez jusson – túl nagy beruházásnak tűnt. Akkor pedig minek? Amikor azonban meglátta, hogy itt milyen olcsón tudnánk hozzájutni, rávett, hogy karácsonyra lepjük meg a család minden egyes tagját, és majd egyszer eljutunk síelni is. Jött a karácsony és a karácsonyfa alatt ott sorakoztak a sílécek. A gyerekek azonban nem örültek valami nagyon, hiszen egyelőre nem tudták használni. Mondták, nagyon szép, de mikor fogjuk használni? Én azt mondtam: nézzétek gyerekek, ha a jó Isten adott nekünk sílécet, akkor majd ad lehetőséget is arra, hogy síeljünk. Bár ezt inkább az ő megnyugtatásukra mondtam, én sem igen hittem benne. Józan paraszti ésszel erre semmi esély nem volt.
Baleset a hófúvásban
Február környékén azonban telefonált Ildi egyik régen látott barátnője, hogy Szlovákiába mennek síelni, de valaki visszamondta, és szeretnék, ha mi mennénk velük. Le volt foglalva a szálás, minden készen várt, nekünk csak be kellett ülni az autóba és kiutazni. No, síelt az egész család! Igaz, nem sokáig, mert ott néhány nappal később a hó elolvadt, ezért magasabbra kellett mennünk. Ahol azonban már hóförgeteg fogadott. Ez persze nem tántorított el bennünket, felültünk hát a felvonóra és fölmentünk a tetőre. Azonban ez már nem kezdőknek való helyzet volt, és el se tudtuk képzelni, hogyan jutunk innen le. Ildi javaslatára szakaszosan indult a család, ő előre, mi utána. Viki volt az első, el is indult, de megijedt, nekiment Ildinek, aki ott maradt fekve, jajgatva. A két kisfiú meg én valahogy leküzdöttük magunkat odáig és álltunk. Jött a hegyi mentő és Ildit elvitték. Szerencsére nem voltunk messze a felvonótól, visszamentünk nagy nehezen a hegytetőre, majd elindultunk haza a hófúvásban. Az a hegyi út emlékezetes marad, amíg élek: egyik oldalon a szikla, a másikon a szakadék – korlát nélkül. Az én hátsó meghajtású autóm csak úgy táncolt a havas úton, miközben a három gyerek ott ült a kocsiban. Tehetetlen voltam, és rám tört a halálfélelem. Akkor azt mondtam magamban: „Uram, Te adtál felszerelést, adtál lehetőséget, hogy megtanuljunk síelni, nem lehet az az akaratod, hogy itt most meghaljunk. Én nem tudok semmit tenni.. Ha ez az akaratod, ám legyen, de azért nem szeretnénk itt maradni.” Utána olyan békesség szállt meg, simán tudtam vezetni a szállodáig. Hazaértünk a szállodába, és kiderült, hogy Ildi lábának sem lett komoly baja. Ennek az esetnek köszönhetem a megtérésemet. Ott a hófúvásban, halálfélelmek között átéltem, világosan tudtam, hogy Isten cselekedett.
Hazaértünk, és rövidesen együtt merítkeztünk be, ami számunkra még az esküvőnknél is nagyobb élmény volt. Csodaként éltük meg, hogy együtt jutottunk el a megtérésre, és merítkeztünk be. Akkor kaptam azt az Igét, hogy „áldott leszel mind te, mint a te házad népe”, ami egy idő után valósággá is vált.
– Mint frissen megtért hívők, minket minden érdekelt. Mindent meg akartunk tanulni, és amit olvastunk, hallottunk akár a Szent Szellemről, meg a nyelveken szólásról, akár a gyógyulásról, azt komolyan vettük. Gyorsan „fejlődtünk”, egyre többet tudtunk meg az Úrról, s az Ige egyre inkább beépült az életünkbe, kezdett gyakorlattá válni. Ám még többre vágytunk. Úgy döntöttünk, hogy ott a helyünk, ahol Isten szól hozzánk, ahol fenntartások nélkül, szabadon szerethetjük Őt. Ahol Isten beszéde még jobban kiteljesedhet az életünkben. Hol ezért, hol pedig személyes okokból az elkövetkező évek alatt néhányszor gyülekezetet váltottunk. Persze mindegyik gyülekezetben maradtak barátaink, hűséges társaink, akikkel továbbra is együtt imádkozunk.
Ildikónak a gyülekezeti élettől függetlenül is van egy szolgálata: egy evangéliumi rádió női műsorát vezeti már több éve. Megtérése előtt televíziónál dolgozott, ám a világi televíziózásnak etikai okokból hátat fordított. Rögtön ezután hívták ehhez a rádióhoz szolgálni.
– A nő helyével, szerepével foglalkozunk – összegzi röviden a munkáját Ildikó. – Próbálunk választ találni arra, hogyan tud egy nő az Ige szerint élni ebben a korban, ebben a társadalomban. Könnyedén, de nem könnyen élni. Lazán, de nem felelőtlenül, hanem a felelősség tudatában, Istenben bízva. Ez ad egy olyan biztonságot, ami már nem annyit jelent, hogy ki vagyok én, hanem hogy ki vagyok én Krisztusban.
Engem arra neveltek, hogy egy nő egyenrangú fél, autonóm és feminista. Később komoly szemléletváltozásra volt szükségem ahhoz, hogy meglássam: nem annak alapján osztályoz minket Isten, hogy mekkora feladatot kaptunk tőle. Inkább az a fontos, hogy abban a kicsiben, amit kaptunk, hogyan állunk meg. Lényeges, hogy meg tudjuk találni az örömeit annak a fajta „követő” viselkedésnek, ami egy asszony dolga, hiszen a férjnek kell vezetnie a családot. Viszont ha ő megroggyan és elfárad, akkor tudjuk őt húzni előre. Nagyon kényes feladat, amiben meg kell találni a helyes egyensúlyt.
Erre én magam is törekszem, és nem mondom, hogy mindig sikerül… Főleg a gyerekekkel kapcsolatban bújik ki néha belőlem az „anyafarkas”, de ez nálunk külön történet, hiszen olyan gyermekeket nevelünk, akik két különböző gyökérből táplálkoztak. Ha valami igazságtalanságot tapasztalok, akkor nem mindig jól csinálom. Néha nagyon nehéz csendben maradnom. Nem is mindig sikerül.
Annak viszont nagyon örülök, hogy a kezdeti bűntudat alól sikerült megszabadulnom. Nem volt könnyű változtatnom az állandó megfelelési kényszeren, görcsölésen, mivel maximalista vagyok. Mindig szerettem jól tanulni, jól vizsgázni. Apám vörös diplomásként végzett, és a családban is fontos volt, hogy szellemileg „csúcson” legyünk. Ezért sokszor úgy éreztem, hogy büszke lehetek bizonyos dolgokra. Megtérésem után azonban egyre kevésbé voltam büszke. Isten ebből is kihozott: nagyon kedvesen terelgetett, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Hogy megtaláljam azokat a pontokat, amikben változnom kell, vagy meg kell térnem. De már nem tölt el bűntudattal, ha ilyesmire rájövök, hanem futok Hozzá. Ez hasonlít arra a gyerekkori érzésre, amikor – nagy ritkán – kaptam egy egyest, akkor nem rejtegettem, hanem már az utca végéről kiabálva tudattam, hogy mielőbb túl legyek rajta. Mostanában így vagyok az Úrral is, mert tudom, hogy jó helyre viszem a bajaimat.
A csodák
– Az életemben csoda, hogy megtérés előtt, amíg Ildikóval össze nem kerültünk, a világi örömöket kerestem – veszi át a szót Sándor. – Mivel az első házasságom nem volt jó, parázna kapcsolatokat tartottam fenn. Amióta összeházasodtunk, ez teljesen megszűnt. Óriási megtapasztalni, ha az ember azzal él, akit Isten neki szánt, akkor az valami csoda. Aki nem Istennel él, tehát nincs meg ez a hármas kötés a házasságában, az nem találhatja meg ezt a boldogságot. Minden házasságban előfordul egyet nem értés, sőt, hangos szó, vita, veszekedés. Isten nélkül ez akár válásig fajulhat. Ezt el lehet játszani néhányszor, a világ erről szól. Sőt, a hívők házassága is szétmenne, ha nem lenne Isten. Mert emberek vagyunk, hibázunk, adott esetben nem bocsátunk meg a másiknak – csak látszólag -, és amikor kétszázadszor jön a tüske ugyanoda, akkor az ember azt mondaná: kész, nem csinálom tovább. De az ember Istenre tud nézni, és Ő békességet ad, türelmet, szeretetet, és úgy meg tudja újítani két ember kapcsolatát, ami szinte elképzelhetetlen. Ha vita van is, valóban nem megy le a nap a haragunkkal. A kapcsolatunk összehasonlíthatatlanul jobb, amióta megtértünk. Más dimenziója lett. Bár tíz éves házasok vagyunk, a feleségemmel való együttlétet minden alkalommal úgy élem meg, mint ha először lennénk együtt. Sokszor úgy megyek el a találkozóra, úgy várom, mint egy szerelmes tizenéves: amikor meglátom, majd’ elolvadok a gyönyörűségtől.
– Nem csak a házasságunkat áldotta meg az Úr, hanem anyagilag is felemelkedést adott – folytatja Ildikó. – Mindketten tanárok vagyunk három gyerekkel. Ez önmagában is anyagi csőd. Sokszor kezdtük mínusszal a következő hónapot. Egy alkalommal elmentünk egy kongresszusra, és ott az egyik szolgáló prófétált nekünk. Azt mondta, hogy mindig szűkölködünk, de ez most megváltozik. Isten anyagi áldást ad, csak bízzunk az Úrban. Hittük is, nem is, amit mondott – ilyenben még sosem volt részünk. Nemsokára a férjem nagynénje ápolásra szorult. Egy alkalommal beküldte a páromat a kamrába egy ládikáért, amiben egy takarékbetétkönyv volt… Nos, föl tudtuk újítani a lakásunkat, amire nem volt azóta pénzünk, hogy beköltöztünk, és kimásztunk az adósságainkból is! Rögtön adtunk az Úrnak, meg azoknak a rokonoknak, testvéreinknek, akikről tudtuk, hogy hasonló nehézségekkel küzdenek. Tudtuk, hogy ezt Isten adta ezt nekünk, és nem csak nekünk. Az utolsó fillérig elköltöttük, de nagyon boldogok voltunk abban, hogy az Úr szerint tudunk bővölködni is.
Csodálatos gyógyulást is átéltünk. Viki a beszélgetés elején említett keserű lelki állapot következtében sokszor került olyan rettenetes állapotba, amikor szinte leblokkoltak az életfunkciói. Az imádságokra és az ő segélykiáltására Isten úgy válaszolt, hogy kihozta őt ebből a betegségből. Évek óta nem szed gyógyszert, és lelkileg teljesen rendbe jött. Ez Istennek köszönhető!
A 15 éves, hívő unokaöcsém esetében szintén Isten cselekedett. Olyan mély alvásban aludt, hogy nem érezte, ha ki kellett mennie… S hiába nem kis gyerek, a közelmúltig pelenkával küzdött. Kért imát a nyári táborban, és hitt abban, hogy az Úr meggyógyítja. Látványosan javulásnak is indult. Az első pár napban minden rendben is volt, de az ő környezetében nem természetes, hogy Istentől kapta a gyógyulást, és a sok negatív beszéd hatására megingott. De a jelekből látjuk, hogy meg fog állni a hitében, és lehet, hogy lassabban, de helyre fog jönni teljesen.
Az Úr vezetését, beavatkozását látom abban a két iskolákban is, ahol tanítok. Tudják rólam, hogy keresztény vagyok, ezt soha, sehol nem rejtem véka alá. Kiderült, hogy tizenkilenc kollégám istenfélő ember. Vannak közöttük katolikusok, reformátusok, evangéliumiak, nem egyszer együtt imádkozunk a gyerekekért, s ez egy jó dolog. Ha valakinek fáj a feje, megkérdezem, akarja-e, hogy imádkozzam érte. Számomra ez természetes. Az igazgatónőm először tiltakozott, azt mondta, vegyem tudomásul, hogy ez állami iskola! Most már sokszor kéri, hogy imádkozzam valamiért.
A másik egy magániskola, ahol nagyon komoly gondok voltak, elsősorban a tanárokkal szemben támasztott, nem mindig etikus követelményrendszer miatt. Komoly törésre került sor. Úgy éreztem, mintha egy heggyel szállt volna szembe az a tizenhét tanár. Az Úrhoz fordultunk, és főleg a férjem volt kitartó támaszom az imádkozásban, mert én bizony sokszor elkeseredett voltam ebben a küzdelemben. Az iskolában még egy kolléganőm van, akivel együtt imádkoztunk, az egész iskolát megáldottuk és kértük Isten útmutatását.
Ekkoriban kapott a férjem a Példabeszédek 11-ből bátorítást 11:3,5,18,19,23,24,28,29.,amit megmutattam a kollégáknak és az igazgatónőnek. Röviden arról van benne szó, hogy az Úr javadra dönti el peres ügyedet, az igazak virulnak, mint a lomb, de a bűnösök az Úr szerint megbűnhődnek. Megértettük, és a férjemmel minden nap el is mondtuk: Uram, rád bízzuk ezt a dolgot, legyen meg a te akaratod. Mindenki azt mondta, hogy reménytelen. A munkajogászok is. Egy hónapos imádság, harc és jogi procedúra után az igazgatónő, a helyettese és én átvettük ezt az iskolát. Tehát győzelmet adott az Úr. És amikor sikerült, akkor én újra bevittem ezt az Igét amit egy hónappal azelőtt felolvastam a társaimnak. Akkor hitték is meg nem is. Most pedig emlékeztettem őket arra, hogy ez az Ige hozta meg a győzelmet. Azóta sokszor mondják nekem, hogy imádkozzak valamiért. Szólj te is Istenhez – mondom ilyenkor – és neked is fog válaszolni. Nagy öröm, amikor másokban is felcsillan a remény.
(Megjelent egy keresztény újságban 2003 év végén.)
