Tékozló fiú

 

Istenem,

kicsoda az ember

hogy megemlékezel róla,

kicsoda az embernek fia

hogy gondját viseled

s még élteted?

 

Apró porszem

a végtelen űrben,

nap hevétől hirtelen

elhervadó piciny rózsa,

felhő, melyet elfúj a szél,

gyorsan szétfoszló pára,

törékeny agyagedény

a fazekas kezében,

egy lehellet.

 

Hogyan hát, hogy e csöppnyi ember

mégis oly sokszor lázad,

önfejű ÉN

a Teremtője ellen?

Gőgösen követel,

számon kér,

durcásan kesereg:

miért pont velem 

történt e baj, miért?

Nem sietsz rögvest segítségemre?!

Értetlenül öklét rázza,

harsogva zeng a vád:

megalázva, porba sújtva

fölöttem tartod súlyos kezed,

nem ezt ígérted Uram,

nem ezt!!!

 

Ó Uram, 

hát kicsoda vagyok én,

hogy még

mindig tűrsz értem,

hogy hozzád visszatérjek

s éljek?

 

Oly messze kerültem Tőled,

vagyonomat elherdáltam,

barátaim szétszóródtak,

szeretőim sorra csaltak,

éhes-egyedül maradtam.

Ekkor, mint hóviharban 

kint rekedt vándornak

egy távoli meleg-fényű mécses,

hív az Atyai szeretet emléke:

az Ő házában még a béresnek is jutott 

mindig egy jó falat.

Elindulok hát – HAZA!

S így szólok: Atyám, vétettem ellened,

nem vagyok immár méltó,

hogy fiadnak nevezz,

legyek csak szolgáid közül egy.

 

Elég fiam, ennyi elég nekem.

        Szeretetem óvta utadat,

vigyázó tekintetem követett,

s most örvendezem, mert az én fiam

meghalt és feltámadott,

        elveszett és megtaláltatott.

Nézd, itt a gyűrű, hímzett ruha,

saru megfáradt lábadra –

vártalak.

 

Istenem, 

kicsoda vagyok én,

hogy fiadnak nevezz,

befogadj, rút mezítelenségemre

díszes ruhát, sebeimre gyógyírt adj,

s megbocsásd minden bűnömet?

 

„Mert úgy szerette Isten e világot,

hogy egyszülött Fiát adta,

hogy mindaz, aki hisz Őbenne,

el ne vesszen,

hanem örök élete legyen”,*

s visszatérjen az Atyai házba.

 

*Jn 3,16 

 

(Orbán Anikó)

Tagged on:

Vélemény, hozzászólás?


UA-6786688