Tékozló fiú
Istenem,
kicsoda az ember
hogy megemlékezel róla,
kicsoda az embernek fia
hogy gondját viseled
s még élteted?
Apró porszem
a végtelen űrben,
nap hevétől hirtelen
elhervadó piciny rózsa,
felhő, melyet elfúj a szél,
gyorsan szétfoszló pára,
törékeny agyagedény
a fazekas kezében,
egy lehellet.
Hogyan hát, hogy e csöppnyi ember
mégis oly sokszor lázad,
önfejű ÉN
a Teremtője ellen?
Gőgösen követel,
számon kér,
durcásan kesereg:
miért pont velem
történt e baj, miért?
Nem sietsz rögvest segítségemre?!
Értetlenül öklét rázza,
harsogva zeng a vád:
megalázva, porba sújtva
fölöttem tartod súlyos kezed,
nem ezt ígérted Uram,
nem ezt!!!
Ó Uram,
hát kicsoda vagyok én,
hogy még
mindig tűrsz értem,
hogy hozzád visszatérjek
s éljek?
Oly messze kerültem Tőled,
vagyonomat elherdáltam,
barátaim szétszóródtak,
szeretőim sorra csaltak,
éhes-egyedül maradtam.
Ekkor, mint hóviharban
kint rekedt vándornak
egy távoli meleg-fényű mécses,
hív az Atyai szeretet emléke:
az Ő házában még a béresnek is jutott
mindig egy jó falat.
Elindulok hát – HAZA!
S így szólok: Atyám, vétettem ellened,
nem vagyok immár méltó,
hogy fiadnak nevezz,
legyek csak szolgáid közül egy.
Elég fiam, ennyi elég nekem.
Szeretetem óvta utadat,
vigyázó tekintetem követett,
s most örvendezem, mert az én fiam
meghalt és feltámadott,
elveszett és megtaláltatott.
Nézd, itt a gyűrű, hímzett ruha,
saru megfáradt lábadra –
vártalak.
Istenem,
kicsoda vagyok én,
hogy fiadnak nevezz,
befogadj, rút mezítelenségemre
díszes ruhát, sebeimre gyógyírt adj,
s megbocsásd minden bűnömet?
„Mert úgy szerette Isten e világot,
hogy egyszülött Fiát adta,
hogy mindaz, aki hisz Őbenne,
el ne vesszen,
hanem örök élete legyen”,*
s visszatérjen az Atyai házba.
*Jn 3,16
(Orbán Anikó)
