Szent Szellemmel és tűzzel – olvasónk bizonysága

 

örömahegytetonNagyon érdekes volt a megtérésem…nekem senki sem prédikált, senki sem tett bizonyságot. Isten neve a mi otthonunkban csak káromkodás formájában hangzott el. Anyám kommunista, apám ateista volt. A családi békét nélkülözve nőttem fel. Sok ballépést követtem el megtérésemig, hiszen életem a szüleimtől örökölt "hiábavaló élet" volt. 

A szülői ház veszekedésektől terhes légköréből egy meggondolatlan, fiatal fejjel megkötött házasságba menekültem. Mivel mind a ketten nagyon fiatalok voltunk, férjem úgy gondolta, hogy a szórakozás, a haverok előrébb való, mint a családja. Két szép gyermekünk született, egy kislány, és egy kisfiú. A kislányomon azonban tizenéves korában kiütköztek egy családi betegség (scoliózis – oldalirányú gerincferdülés) jelei. Anyám, én, és most ő is….ez már a harmadik generáció volt. Akkor még nem tudtam ez mit jelent, hiszen nem voltam bibliaismerő ember. 

Mindent, amit csak anya megtehet, megtettem. Orvostól orvosig vittem, de az állapota nem javult. Megpróbálták fűzővel stabilizálni az állapotát, de a fűző viselése miatt pszichikailag nagyon megterhelődött. Osztálytársai kigúnyolták, tanárai sajnálták. Mindenki éreztette vele, hogy "más", mint egészséges társai. Amúgy egy gyönyörű szép lányt képzeljetek magatok elé. 

Egy este bejöttem a gyerekszobába, és leültem a sötétben az asztalhoz. Magam elé bámultam, és hirtelen valamilyen megfoghatatlanul erős érzés kerített hatalmába, egy olyan érzés, mint aki százszázalékos bizonyossággal tud valamit. Egyszerűen TUDTAM, hogy én akárhová, akármilyen híres doktorhoz viszem a gyereket, és akármennyi pénzt is adok neki, NEM FOG TUDNI SEGITENI RAJTA. Ezt annyira elementárisan erős bizonyossággal éreztem, mint még soha semmit azelőtt. Bevallom őszintén, én előtte sohasem gondoltam Istenre. 

Fel sem merült bennem semmiféle kérdés, hogy van-e Isten, vagy nincs. Elfogadtam azt, amit az iskolában tanítottak, vagyis, hogy NINCS. Mégis, amikor az igazságra rádöbbentem (mert ez a leghelyesebb kifejezés, amit erre az érzésre lehet definiálni), ott, akkor, abban a kisszobában térde rogytam, és életemben először imádkozni kezdtem. Szó szerint ezt mondtam:" Isten, ha te vagy, ha te tényleg létezel, akkor segíts!" 

Ennyi. Se több, se kevesebb. 

Eltelt 21 nap, és én a konyhában matematikát tanultam. (Akkoriban esti iskolába jártam.) Senki sem volt otthon rajtam kívül. Hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy menjek el otthonról. Valami (vagy valaki) mintha felállított volna, és én azt sem tudva hová megyek, letettem a tollat, felöltöztem, és elindultam. Már a liftnél várt az első "próba". Egy majdnem ismeretlen férfi, kezében virágcsokorral megszólított, és mondta, hogy a férjemet keresi. Ő egy új ügyfelünk volt (könyveléssel foglalkoztunk), akit életemben még csak egyszer láttam. Mondta, hogy mindenképpen beszélni akar a férjemmel, és a virágcsokrot Zsuzsanna napra (ez a nevem) hozta. 

Én azonban, mivel nagyon erős volt a "hívás", ezt mondtam: "Nézze Gábor, itt a lakáskulcs, menjen fel, tegye a virágot a vázába, várja meg a férjemet, de nekem MENNEM KELL. (Mintha nem is én lennék, mert ilyet azért soha nem mertem azelőtt megtenni, hogy egy gyakorlatilag idegennek oda adom a lakáskulcsot). Tovább mentem, de csak a buszmegállóig jutottam el, mert jött velem szemben a matematika korrepetitor (egy főiskolás fiú), aki engem matematikából korrepetált. Neki is mondtam, hogy sajnálom, de nem érek rá, mert "MENNEM KELL." 

Egyszer egy ismerősöm beszélt nekem valami "Lajos atyáról", és valami gyülekezetről, akik egy bizonyos klubban vannak. Előttem is érthetetlen okból elindultam ebbe a klubba. Amikor odaértem, földbe gyökereztem a küszöbön, mert egy bútorkiállítás volt ezen a helyen. Nagyon szerencsétlen arcot vághattam, mert a portás odajött érdeklődni, hogy kit keresek? (Hülye helyzet volt, mond meg, hogy kit keresel, amikor fogalmad sincs.) Mondtam, inkább nyögtem, hogy egy "társaságot" keresek. Azonnal kapcsolt, és mondta, hogy jó másfél hónapja átköltöztek a Munkásművelődési Központba. (Ez a lakásomtól 5 percre található.) 

Visszafordultam, és ahogy felszálltam a buszra, a következő megállóban felszállt a lányom is. "Anyu hová mész?" – kérdezte, de neki sem tudtam felelni. Mondtam, hogy ne törődjön vele, csak jöjjön velem. Elmentünk a Munkásművelődési központba, és "megokosodva" odamentem a portáshoz, hogy én egy "társaságot" keresek. "Kezit csókolom" – mondta – "éppen itt vannak. Még egy fél óráig, a 3. emeleti nagyteremben." 

Kettesével szedtem a lépcsőket, pedig nem vagyok valami nagy sportember, mögöttem a kislányom. Arra is emlékszem, hogy egy pirosra festett nagy kétszárnyú ajtó volt. Annyira féltem, hogy becsuktam a szemem, és mint aki a kútba ugrik, benyitottam… 

…Mikor ki mertem nyitni, azt láttam, hogy egy csomó ember énekel, középen valamilyen férfi beszél, és érzékeltem egy nagyon oldott, baráti légkört. Szorosan a hátam mögött ott állt a lányom. Egyszer csak a tömegből megindult felém valaki, és ezt hallottam: "Zsuzsi! Te itt vagy? Mennyit imádkoztam érted, hogy gyere fel a fényre!" Egy munkatársnőm volt, de olyan távoli munkakapcsolattal, mint amilyen a portás, és az igazgató között van. Megdöbbentem. Ő? És imádkozott? Értem? De hihetetlenül jól esett. 

"Gyere be!" – mondta. Félszegen leültem az egyik fotelba (kis fotelekkel volt berendezve a terem) – a lányom valahogy eltűnt a közelemből -, én pedig szívtam, ittam magamba az ottani atmoszférát. Egyszer csak nagyon érdekesen a fejemben egy kép jelent meg. (Akkor még nem tudtam, mi az, hogy látomás.) Egy rettenetesen összecsavarodott, kiszáradt vileda szivacskendőt láttam magam előtt. Azonnal TUDTAM, hogy ez én vagyok. Ahogy néztem ezt a szivacskendőt a fejemben, ismét egy elementáris érzés kerített hatalmába, ami megint olyan ezerszázalékos bizonyossággal jött: hogy ez a szivacskendő én vagyok. És hogy egész életemben kerestem valamit, még akkor is, ha nem tudtam, hogy keresem, és hogy HAZAJÖTTEM, MEGJÖTTEM, MEGTALÁLTAM. Csodálatos érzés volt. 

Hazafelé menet félelem markolászta a szívemet, hogy mit fog szólni a férjem, hogy én egy vadidegennek odaadtam a lakáskulcsot. De – hála Istennek – nem mondott semmit. TV-t nézett, és nem nagyon érdekelte még az sem, hogy hol voltam, voltunk. Én meg nem mondtam neki semmit. Hiszen még nekem is fel kellett dolgoznom mindazt, amit átéltem. 

Következő héten Budapestre kellett utaznom. A Batthyányi téren megálltam bevásárolni, és magam sem tudom miért, odamentem az egyik könyvárushoz, és ott megakadt a szemem egy könyv borítóján, egy kéz volt rátéve egy ember fejére, és a könyv címe az volt, hogy "Találkozások Jézus Krisztussal." 

Megvettem, és mikor hazaértem, azonnal nekiláttam olvasni. Emberek bizonyságai voltak a Hit Gyülekezetéből, akik szintén a megtérésük történetét mondták el. Következő csütörtökön már tudtam, hogy hová, és miért megyek. Fogtam mindkét gyermekemet (férjemnek nem mertem szólni), és elmentünk az Istentiszteletre. Végighallgattam a prédikációt, és amikor vége lett, úgy éreztem, mintha a szívemet egy izzó, forró, égő tűzhöz hasonló szeretet megfogta volna, és kihúzott volna a pásztor elé. Mire észbe kaptam, már sokadmagammal együtt kint álltam a megtérők között, jobb és bal oldalamon a gyermekeimmel. A megtérés imája után olyan felszabadultnak, olyan boldognak éreztem magam, mint soha-soha életemben. 

A történet végződhetne happy end-del is, de hogy miért nem egészen így történt, azt is elmondom, mert ez a része is hozzátartozik az igazsághoz. 

Ittam, szívtam magamba, mint szomjas szivacs az IGÉT. Mindent elolvastam, farkas éhes voltam szellemileg. Dicsérettől zengett a lakásom, és férjem szerint "még a csapból" is Németh Sándor prédikációi "folytak." 

Egy vasárnap délelőtt bejöttem a gyerekszobába, és leültem a kis(nagy)lányom ágyának a szélére. Néztem, hogy milyen szép, felhajtottam a hátán a hálóinget, és elkezdtem simogatni a hátát. Nagyon látszott a gerincferdülés. Csak úgy a levegőbe mondtam: " Uram, ne azt nézd, hogy nem tudok imádkozni, hanem azt nézd, hogy mi van a szívemben." 

Ahogy kimondtam ezt a mondatot, a hátát simogató kezem izzó tűzcsóvává változott. Szó szerint úgy éreztem, mintha egy éles pallossal leválasztották volna rólam, és égő láva folyt volna végig rajta. Ordítani tudtam volna, de annyira megdöbbentem, hogy szó se jött ki a számon. Rátettem a gyerek hátára, aki szinte megmerevedett alatta. Egyikünk se mert megszólalni. Az izzó, forró tűz kezdett átfolyni a kezemen keresztül a gyerekembe. 

Ekkor, mint egy hideg zuhany nagyot csattant az ajtó (harmonika ajtónk volt), és láttam, hogy a férjem feltépi az ajtót, és sötét, fenyegető arccal megállt a küszöbön. Kb. 190 cm magas, és 120 kilós embert képzeljetek magatok elé. Nem szólt, de ahogy ott állt, némán, sötéten, fenyegetően, megzavarodtam, megijedtem, és levettem a kezem a gyerekről. Mintha kihúzták volna a kapcsolóból a villanyzsinórt, minden ABBAMARADT. És soha többé nem is jött vissza. 

Két évig minden éjjel sírtam, mert nem tudtam megbocsájtani magamnak, hogy megijedtem, és levettem a kezemet a gyerekemről, pont akkor, amikor Isten meg akarta gyógyítani. Aztán jött a gyülekezetünkbe egy vendégszolgáló, és ő mondta, hogy ÖNMAGUNKNAK is meg kell bocsájtanunk. Ott elmondtam egy imát, és ezután abbamaradtak az éjszakai sírások. De az igazság az, hogy ha csak rágondolok is, még mindig, még most is fáj. 

Happy end azért mégis van, csak nem úgy, hogy isteni csoda által. A lányom pár évre az eset után férjhez ment. Szült két gyönyörű gyermeket, és – orvosilag az utolsó pillanatban – megoperáltatta magát. Három nap alatt!!!!! a csodával határos módon felépült, és olyan alakja lett, mint a Gina Lollobrigidának. Ennek lassan 19 éve. A kislány unokámnak nyílegyenes, gyönyörű gerince van. A generációs átok megtört, dicsőség érte Istennek!!! 

Mindezt azért írtam meg Nektek, hogy ne kövessétek el ugyanezt a hibát, mint én. Ha nem gondolod is, hogy Isten meghallgatja az imádat, akkor is készülj fel a csodára, és ne félj az ördögtől… Ne légy olyan "zöldfülű" keresztény, mint amilyen én akkor voltam. (Zsuzsanna olvasónk küldte)

Tagged on:

Vélemény, hozzászólás?


UA-6786688