És az Ige testté lett
Vidám táncot járnak a hópelyhek,
egyik kalapra, másik bajuszra száll,
hogy szikrázó fehérbe öltözzön
ez a felhő-árnyékolt sötét világ,
miközben nehéz harcot vív
itt benn
az értelem és a szív.
Elhagytak – elhagytam,
pofon ütöttek,
pofont arattak,
sebzett lelkemben
fájdalom sikoly:
mikor lesz vége már,
ó Uram, mikor?
Nyomor kohójává lett a szerelem,
kínparázzsal izzítja kedvesem
vagy Te tartod Uram kezedben
a fújtatót s táplálod a tüzet,
hogy kiválaszd ezüst-életemből a salakot?
Mikor lesz vége már,
ó Uram, mikor?
Bármerre menekülök,
ha a mennybe szállok is fel,
vagy a mélybe merülök,
Előled nem rejtőzhetek,
ám a gyötrő kérdés mindenütt ajkamon:
mikor lesz vége már,
ó Uram, mikor?
Téged hívlak, a Szeretet Istenét
könyörülj fiadon, magadtól el ne dobj,
hiszen markaidba metszettél
mielőtt az anyaméh
sötétjében megformáltál,
nevemen hívtál,
Tiéd vagyok.
Vess hát véget a szenvedésnek,
tedd már le azt a fújtatót,
nem tudod, immár elepedek?!
Ám ekkor megnyílt égbe látok,
hol az Emberfia
az Atya jobbján hatalommal,
győztes dicsőségben áll.
Szívemet szelíd hang simogatja:
a tüzet ugyan magad gyújtottad,
mégsem hagytalak egyedül soha,
lángok között is veled jártam
kíntöviseid vérezték homlokom
a fájdalom útján
ott a Golgotán.
A kemencében, lásd,
csak a gúzs oldódott le rólad,
te sértetlen maradtál,
s most valósággal szabad,
fehér galambként szállhatsz
feljebb és feljebb, mert az Ige,
a Szeretet testet öltött benned.
(Orbán Anikó)
