„Boldogabb vagyok, mint valaha”
A 42 éves, törékeny, halk szavú asszony megjárta a halál árnyékának völgyét. Közeli ismerősei közül is néhányan már lemondtak róla. Ám Isten nem így tett. Nagy küzdelmek árán, de M. Anna kijött a mélységből, a halál árnyékából. Mégpedig megújulva, Isten szeretetének tanújaként. Valljon most életéről, gyógyulásáról ő maga. „…Isten valóban szeret és egy jó életet szán nekem” „Hátam mögött egy válással, négyéves kisfiam nevelésének örömével, felelősségével és terhével tértem meg 1989-ben. Évekig tépelődtem előtte: kívántam Istennel közösségben lenni, vágytam a testvéri kapcsolatokra, de féltem attól, hogy nem tudok megfelelni az elvárásoknak, és attól, hogy amit látok, az nem Isten Lelkének ereje, hanem valamilyen tömeghisztéria. – Később persze, amikor magam is Szent Szellem keresztséget kaptam, és nyelveken szóltam, tudtam, ez valóság. – Leginkább azonban attól féltem, ha megtérek, vissza kell mennem a volt férjemhez. Nehéz életem volt. Másfél éves fiammal hagytam el a férjemet, amikor úgy éreztem – nem megy tovább. Nagyon „drága” gyerekem van: annak fejében, hogy én nevelhessem, semmilyen anyagi követeléssel nem léptem fel. Így huszonöt évesen egy kicsi gyerekkel, egy babakocsival és tíz pelenkával állítottam be édesanyámék vidéki családi házába, ahol kaptunk egy szobát. Nem volt más választásom, dolgoznom kellett. Miután a közelben bölcsőde nem volt, csak az otthoni, ismerős környezetben – szomszédok, rokonok, nagymama, dédnagymama segítségével – tudtam megoldani a gyerek felügyeletét. Mire óvodás lett, rájöttem, hogy egyszerűen lehetetlen albérletben megélni. A könyvtárosi kis fizetésből viszont esélyem sem volt arra, hogy lakásom legyen. Reménytelen helyzetben voltam, boldogtalanul. Kora gyerekkoromtól fogva tervezgettem, hogy milyen családom lesz, rajzolgattam, hogyan lesz berendezve az otthonom, és nem vágytam másra, csak arra, hogy elfogadjon, szeressen valaki. Aztán hibát hibára – bűnt bűnre – halmoztam, míg végül teljesen lehetetlennek tűnt, hogy az álmaimat elérjem. Ráadásul annak a lehetősége is elveszett, hogy ”kiszálljak” az életből, hiszen a kicsi gyereket nem hagyhattam magára. Úgy gondoltam, egyetlen reményem, ha elhiszem, hogy Isten valóban szeret és egy ’jó’ életet szán nekem. Megtérésem után egy nagyon göröngyös, hosszú utat jártam be. Közvetlenül utánam édesanyám is megtért, s ez nagy örömöt jelentett. Mégis nehéz volt. Ha visszanézek azokra az időkre, látom, mennyire sérült volt a lelkem, és milyen nagy terheket cipeltem. A gyülekezetben a testvéreim sem tudtak sokat segíteni, mert ők is a maguk problémáival voltak elfoglalva, illetve annyira fiatalok voltak, hogy el sem tudták képzelni, milyen lehet egy nőnek az én helyzetemben. Így hát az első öt év a nagy küzdelmek időszaka volt: küzdöttem Istennel, magammal, a környezetemmel, a magányommal, a szegénységemmel. Több gyülekezetben is megfordultam, és az ott tapasztalt emberi hibákkal, bűnökkel nem tudtam kiegyezni, ezért tovább mentem, tovább kerestem. Sokszor voltam egyedül, magamra hagyva. Előfordult, hogy nem tudtam megállni, hogy elestem, pedig Isten nagyon sok igével támogatott. Megtérésemhez közvetlenül az az ige vezetett: „Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, a ki jő az Úrnak nevében!” (Máté 23.39). Azért érintett meg annyira, mert nagyon szerettem a nagymamámat, úgy éreztem, ő szeretett a legjobban, és a halála nagyon fájt. Ezen az igén keresztül úgy tűnt, Isten azt mondja: A Mennyben találkozhattok, de csak akkor, ha Te is odakerülsz. A másik fontos igét megtérésem után kaptam: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Lelke által…” (1Kor. 2.9-10.) Úgy éreztem, Isten ezzel arra bíztat, hogy bízzak benne, mert olyan áldásokat tartogat nekem, amiket el sem tudok képzelni. Így jutottam el oda, hogy 1994 májusában azt mondtam az Úrnak: ’Ha megengeded, akkor én leülök a házad küszöbén, mert nem érdemlem meg, hogy beljebb menjek, de ha életem végéig nem szólsz hozzám, én már akkor sem hagylak el.’ Jártam gyülekezetbe, házi-csoportba, olvastam a Bibliát, imádkoztam – és valóban nem szólt az Úr. Legalábbis akkor úgy gondoltam. Pedig szólt, csak nem az addig megszokott, szívet bizseregtető módon, hanem úgy, hogy elvezetett egy házicsoport-vezetőhöz, akitől rengeteg segítséget, bátorítást kaptam. Megtért és megkeresztelkedett a fiam, ki tudtam ’tisztítani’ az életemet, erősödött a hitem. Személyes vezetést is kaptam az Úrtól. Arra az időre jellemző volt ugyan az is, hogy a gyülekezetben, mint élő kövek csiszoltuk egymást a testvérekkel, annyira, hogy nekem szinte gyémánttá kellett volna ott csiszolódnom Isten megerősített azzal, hogy elkezdett – magamban így neveztem – ’dédelgetni’. Nagyon megerősödött a személyes kapcsolatom Vele, a sebeim egyre inkább gyógyultak, és kaptam egy új állást is. A könyvtárat annyira szerettem, hogy a mai napig is könyvtárosnak érzem magam. Úgy gondoltam, ha valaha is ott hagyom, az csak akkor következhet be, ha a Pharmavit-ba mehetek. Hát mehettem. Nagyon jó körülmények közé kerültem: a világ legjobb főnökéhez, sok új dolgot tanultam, egyre nagyobb felelősségem lett, a fizetésem pedig többszöröse volt az addiginak. Annak ellenére, hogy teljes pályamódosítást hajtottam végre, jól éreztem magam. Sikerült hatalmas adóságomat kifizetni, sőt hamarosan fel is tudtam újítani a lakrészünket. Illúzió, vagy Isten vezetése? Közben történt valami, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a fantáziám játszik velem, vagy Isten mutatja. Nagyon szerettem volna férjhez menni. A fiam lassan-lassan kamaszkorba ért, egyre önállóbbá vált, és nagyon rosszul éreztem magam egyedül. A szívem legmélyén tudtam, hogy Isten tartogat nekem egy igazi házasságot is, amit megerősített egy igével: „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kéréseit.”( Zsolt 37. 4) Csak azt nem tudtam, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Egyszer, amikor mentünk a gyülekezetbe, mondtam Istennek: jó, én várok, de arra kérem, annyit áruljon el, hogy ki lesz az. Amikor vége lett az istentiszteletnek, láttam a folyosón egy férfit, és belehasított a szívembe: Ő az! Nagyon örültem volna ennek, ha a férfi józan lett volna és nőtlen. Ám nem így volt. Nagyon elkeseredtem, mert úgy tűnt, össze-vissza hallucinálok, s intettem magam, hogy próbáljak meg vigyázni, amíg van rá esélyem, hogy kontrollálni tudom a gondolataimat. A rossz érzés csak fokozódott, amikor néhány hét múlva megtért. Reméltem, hogy feltűnik majd a feleségével, nekem pedig megjön a józan eszem, ha ezt látom. De nem tűnt fel a feleségével, sőt egyedül is csak nagyon ritkán jött, s akkor is látszott rajta, hogy ivott. Én pedig csak nem tudtam szabadulni a gondolattól. Végül úgy döntöttem – hogy valami haszna is legyen az ’őrültségemnek’ -, felveszem az imalistámra, hogy szabaduljon meg, és álljon helyre az élete. Hátha mégis Isten hívta fel rá a figyelmemet, és azt akarja, hogy imádkozzam érte. Mindenesetre ezen a házasság dolgon ne gondolkozzam, mert úgy látszik, akkor csap be az ördög, amikor csak akar. Ekkor kezdte meg működését a gyülekezeti iskola, ahová a fiam nagyon szeretett volna járni. Az utazás miatt ez csak úgy volt megoldható, ha egy pest melletti kisvárosba költözünk albérletbe. Szinte hihetetlen módon pár nap alatt találtunk is egy megfelelőt, kiadtuk mi is a szépen felújított lakásunkat és beköltöztünk az albérletbe. Karácsonykor ’ajándékot’ kaptam az Úrtól: egy testvérnővel beszélgettem és szóba került az a bizonyos férfi. G. kis város, sok mindent megtudtam róla: már évekkel ezelőtt elvált, és nagyon-nagyon rossz állapotban volt. El kellett hagynia munkahelyét, azt az iskolát, amelyet sok éves munkával ő tett országos hírűvé, s amely a nevével szinte egybefonódott. Kiderült az is, hogy egy rendkívüli, nagyon tehetséges, jószívű, jó lelkű ember, de ennek ellenére – vagy talán egy kicsit ezért is – sikerült majdnem teljesen tönkretennie az életét. Sajnáltam őt nagyon, és újra elkezdtem azon gondolkodni, van-e nekem valami ’dolgom’ vele. Gondoltam egy merészet, felhívtam, hogy nem akar-e teázni velem egyik este? Akart. Aztán a következő este is, aztán a következőn is, végül kétheti teázgatás után bejelentette, hogy nem akar többet találkozni velem, mert úgy tűnik, hogy szerelmes lett és hát ugye, ezzel ő most mit kezdjen? Amikor azon gondolkoztam, hogy ő meg én, akkor ezt csak úgy tudtam elképzelni, hogy megtér, megkeresztelkedik, megszabadul, helyreáll, és akkor teszi fel nekem azt a bizonyos kérdést. Az emberek pedig, amikor megtudják majd, azt mondják: ’Anna, hogy neked milyen szerencséd van az Ernővel!’ A valóság azonban egészen más volt, de úgy éreztem, nem szakíthatunk. Végül megmondtam, hogy én is szeretem őt. Ekkor egy féléves rémálom kezdődött. Mindkettőnk részéről óriási erőfeszítéseket igényelt, hogy meg tudjon szabadulni. Nagyon sokszor kellett Istentől újra és újra megerősítést kérnem, mert teljesen hihetetlen volt, hogy az Ő akaratában lenne ez a kapcsolat, és ennek jó vége lesz. Már senki sem bízott a szabadulásban, sőt néha én is úgy éreztem, hogy csak a tehetetlenségi erő tart mozgásban engem is. Ám az esküvő előtt néhány héttel sikerült! Megszabadult! Esküvőnk előtt kaptam azt az igét az Úrtól, hogy „… a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden.” (2Kor. 5-17.) A nászútról hazajövet gyülekezetet kellett választanunk. Mert az is választás volt, ha maradunk és az is, ha eljövünk. Annak ellenére, hogy szép lassan sikerült ’beépülni’ a gyülekezetbe, sőt néha már úgy tűnt, hogy elfogadnak minket, mégis úgy döntöttünk, hogy eljövünk: egyre több olyan dolog történt, amivel nem tudtunk közösséget vállalni, míg végül betelt a pohár. Nem volt ez könnyű döntés, mert Ernő ’felépülése’ szinte csak akkor kezdődött, és nem tudtuk, találunk-e olyan gyülekezetet, ahol további segítséget kapunk. Isten azonban azt mutatta, hogy itt az ideje tovább menni, a nagyobb önállóság felé. Azt mondta, ne féljek, nem fog elhagyni minket, Ő tart meg és nem a gyülekezet. Az a fontos, hogy Őt keressük, Neki engedelmeskedjünk. Így hát eljöttünk. Gyorsan rátaláltunk a jelenlegi gyülekezetünkre, ahol a tanítások ezt a kijelentést megerősítették bennünk, és ahol a – keresztény értelemben vett – felnőtté válásom folyamata megindult. S tart a mai napig. Ernő nagyon hamar helyre állt egészségileg, és lelkileg is – stabil kereszténnyé vált. S az Úr mindezt megkoronázva adott egy kijelentést: ’ne sirasd a régit, hanem csinálj egy új iskolát!’ Elég hihetetlennek tűnt, de sikerült: visszaköltöztünk szüleim házába, a tetőtérben kialakítottuk jelenlegi lakásunkat, és azt a lakrészt bővítettük és alakítottuk ki az iskola számára, amit régebben a fiammal használtunk. Nagyon sok kölcsönt vettünk fel, saját kezünkkel hordtuk a betont, vakoltunk, festettünk, a Trabantban szállítottuk az építőanyagot, hónapokon keresztül – jobb esetben – üres kiflit ebédeltünk, s úgy költöztünk be, hogy csak tető volt a házon, de oldalfalak nem. Először elutasították az engedélyezési kérelmünket, de végül 2000. szeptember 1-jétől megkezdte működését az iskola. Hol van hát a te Istened? A ’rumli’ kellős közepén, augusztusban jelentkeztek nálam bizonyos rendellenességek, az orvos megvizsgált, elvégezte a rákszűrést, de nem talált semmit. A panaszaim azonban csak nem múltak el, ezért feltáró műtétet végzett. Ekkor derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a méhemben. Azt hittem, összedől a világ! Most indul az iskola, az építkezés miatt az én teljes fizetésemet törlesztésbe fizettük be, a házat jelzálogkölcsönnel terheltük. Ha nem tudjuk fizetni, nemcsak mi leszünk földönfutók, hanem a szüleim is, a fiam tizenöt éves, és egyáltalán – pár hónapunk volt Ernővel, amikor ’élvezni’ tudtuk az életet, a többi időt csak a fáradtság, a gondok, a munka töltötte ki. Arról nem beszélve, micsoda szégyen: mit fognak mondani az emberek? Kérdezhetik: ’hol van hát a te Istened?’ Nem, ez nem lehet – gondoltuk, és elkezdtünk imádkozni. Kértük az Urat, hogy tüntesse el a daganatot. Arra számítottam, hogy nem lesz szükség műtétre. Már fogalmaztam magamban a bizonyságot. Eljött azonban a nap, amikor be kellett feküdnöm a kórházba, és a daganat csak nem tűnt el, sőt, a műtét előtt megkaptam a CT vizsgálat eredményét, amiből azt olvastam ki, hogy van itt még más is. De annyira fájt műtét után a seb, hogy néhány napig ez eszembe sem jutott. Míg egy reggeli vizitnél szólt az orvos, hogy megérkezett a szövettan, menjek be a szobájába megbeszélni. Alig bírtam betámolyogni, mert mindenki tudja a kórházban, mit jelent ez a mondat. Azt mondta az orvos, hogy nyirokcsomó áttét van. Próbált vigasztalni, hogy ne féljek, s hogy bár nehéz lesz, de ne adjam fel a reményt. Én nem tudtam mást tenni, csak sírni. Másnap már jött hozzám két gyülekezeti „vén”. Vigasztaltak, bátorítottak, az ima-csapat pedig imádkozott. Lassan magamhoz tértem. Én is folytattam az imádkozást, kértem Isten, hogy ne engedjen meghalni. Gyötört a kérdés: miért kerültem ide? Isten büntetése lenne a régiekért? Vagy nem helyesen viszonyulok Hozzá? Ma sem tudom, hogy miért történt ez velem. Azt nem hittem, hogy Isten büntetése. Eszembe jutott, mit mondott esküvőnkön a lelkész: ’Átmenvén a siralom völgyén: ez azt jelenti, hogy ha oda bemész, lásd meg a végét is. Isten nem azért enged bele, hogy letáborozz ott, hanem ki akar hozni, és még azt is áldásra akarja változtatni az életedben.’ Igazából a legfontosabb az volt, hogy továbbra is bízzak benne. Megkezdődött a kemoterápia. Nehéz volt. A kezelések elején megbékéltem Istennel, és azt mondtam magamban, legyen meg az Ő akarata. Szeretnék élni, de ha Ő másképpen akarja, legyen úgy, nem fogok lázadozni, méltatlankodni, hiszen legnagyobb ajándékát, az örök életet megkaptam. Ezt a gondolatot szintén megerősítette az Úr egy igével: „Uram, kihez mehetnék? Örök életnek beszéde van te nálad. (Ján. 6.68) Ezután kaptam Istentől egy bíztatást: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.” (Ján.11.4) Most már biztosan tudtam, mi az akarata. A kezelés alatt nagyon sokszor megemlékeztem erről az igéről. Mindvégig igyekeztem úgy élni, mint egy egészséges ember: dolgoztam az iskolában, amelyért most voltam csak igazán hálás, mert egy idegen munkahelyen nem tehettem volna meg, hogy eljárjak kezelésekre, vagy ha nagyon fáradt vagyok, másnapra halaszthassam a munkát. Minden istentiszteletre elmentem, még akkor is, ha rosszul éreztem magam. Ilyenkor arra gondoltam, akkor kell a leginkább ’orvoshoz’ menni, amikor a legbetegebbek vagyunk. Igyekeztem ellátni a családot, és próbáltam minél kevésbé az idegeikre menni, hogy ne üldözzem őket depresszióval, halálfélelemmel. A kezelés elején újból szembetaláltuk magunkat egy próbával: elromlott a Trabantunk, pedig szinte létszükséglet volt akkor a kocsi. Megkaptam a munkahelyemen az előző évi nyereségrészesedést, kaptunk mellé ajándékba is pénzt, és befizettünk egy Suzukira. Hittük, hogy Isten vezet erre a bátor lépésre, hogy a meglevő adósságaink mellé egy újabbat vegyünk fel, mert ezzel a kocsival akarja megkönnyíteni az életünket. Amíg imádkozom, amíg nem adom fel, addig nem győzhet le a halál! Május végére befejeződött a kemoterápia, mehettem az újabb CT vizsgálatra. Teljesen biztos voltam benne, hogy már nem fog kimutatni rákot. Úgy éreztem, hogy akkor gyógyultam meg, amikor azt a bizonyos igét – ’ez a betegség nem halálos…’ – megkaptam az Úrtól. A professzor valóban gyógyultnak nyilvánított, a főnökömmel már arról beszéltünk, hogy mikor megyek vissza dolgozni. Ernővel megállapodtunk, hogy az iskolába felveszünk valakit, én pedig egyedül a pénzügyeket tartom meg, amit esténként is el tudok rendezni. Nagyon örültem, de nagyon-nagyon fáradt voltam. Egyre fáradtabb. Egy alkalommal a táppénzes papíromért mentem a körzeti orvoshoz. Rám nézett, és azonnal elküldött a laborba. Éppen csak hazaértem onnan, amikor telefonált: már meg is rendelte a mentőt, mert életveszélyben vagyok, olyan alacsony a vörösvérsejt számom. A klinikán vért kaptam. Már másnap öt, azon a héten további huszonöt kollégám adott a nevemre vért. Kijőve a kórházból, a gyülekezettel együtt nyári táborba mentünk, de nagyon rosszul éreztem magam. Ernő felhozott a klinikára, ahol az újabb adag vér után fulladtam, oxigént akartak adni, de nem volt az osztályon palack. Az intenzív osztályon másnapra egészen jól lettem, a bel-osztályra viszont nem tudtak visszavinni, mert valakit befektettek kemoterápiára az ágyamba. Várnom kellett. Azonban még az is a javamra vált, hogy kevés a kórházi ágy, mert újból rosszul lettem, s az orvos később azt mondta, ha ez nem az intenzív osztályon történik, hanem a kórteremben, akkor nem valószínű, hogy túlélem. Fulladtam és rohamosan romlott az állapotom, már alig kaptam levegőt. Pár pillanat alatt ott termettek az orvosok, a nővérek, és küzdöttek az életemért. Magamnál voltam, tudtam, hogy mennyi injekciót kaphatok, számoltam, hogy mennyi esélyem van még, értettem az orvos instrukcióit, felismertem magamon olyan fiziológiai folyamatokat, amelyekről tudtam, hogy ezek közvetlenül megelőzik a halált. Minden erőmet összeszedtem és küzdöttem ellene. Úgy éreztem, ha kimondom magamban, hogy „feladom, nem bírom tovább levegő nélkül”, abban a pillanatban legyőzött. De amíg imádkozom, amíg nem adom fel, addig nem győzhet le a halál! A tizenötödik – utolsóként beadható – vízhajtó injekció után éreztem, hogy könnyebben veszem a levegőt és kibírta a szívem is ezt a hatalmas terhelést. Túl voltam a nehezén. „Minden nap egy csodálatos ajándék” Az intenzív osztály vezetője azt mondta, hogy tüdőembóliám volt. Nagyon sokan imádkoztak értem, és rohamosan gyógyultam. Később a belgyógyász orvos úgy vélekedett, hogy olyan gyorsan javulok, ami ilyen esetekben nem lehetséges. Megállapították egyébként, hogy a kemoterápia megrongálta a tüdőmet, szívemet, vesémet és a csontvelőt, ezért nem termelődött a vörösvérsejt. A kórházban mindennap vettek vért, és végre az egyik nap már nem romlott tovább a vérképem. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot – mintha akkor kaptam volna ajándékba az életemet. Szép lassan helyre állt a szívem, a tüdőm, a vérképem és egy pici ’szépséghibával’ a vesém is. Helyre állt az életem más területeken is: régi munkahelyemen kaptam annyi végkielégítést, hogy az anyagi helyzetünk rendezését meg tudtuk kezdeni. Ugyan vissza nem vettek, de az iskolában van munkám, s úgy érzem, Isten vezetése, hogy ott dolgozzam. Gazdasági és szociális munkát végzek, segítek a gyerekeknek, hogy megmaradjanak az iskolában – fontos hogy szakmájuk legyen. Segítem az életindulást, a pályaválasztást. Az új tanévtől a kőműves, szobafestő, bőrdíszműves szakmák mellett a cukrászat is beindult. Hetven tanulónk van – igaz, csak hatvanra kapunk támogatást, de Ernőnek nincs szíve visszautasítani a jelentkezőket. Tavaly tizenhat, idén tizenöt fiatal szerezte meg a szakmunkás bizonyítványt. Nem morzsolódnak le tíz százaléknál többen, míg ez az arány más szakiskolákban 50 százalék körüli. Egyre inkább élvezem a feladatot. S arra törekszem, hogy megfelelő szakértelemmel tudjam ellátni. Ebben segít, hogy ez évben egy másik területet is helyreállított Isten, amire igazán nem számítottam. Egész életemben olyan munkaköröket töltöttem be, amelyekhez diploma kellett volna, de soha nem tudtam főiskolára menni. Szeptembertől viszont ez is sikerült: szociálpedagógiára járok. Sokat kell tanulnom, az első félévben szinte éreztem, ahogy berozsdásodott, ’agyonkemózott’ agytekervényeim nyikorognak, de élesednek. Nagyon jó érzés. Visszanézve erre a hosszú és nehéz időszakra, elmondhatom, hogy még ebből a ’nagy nyomorúságból’ is profitáltam. Elsősorban – megváltoztam. Csodára éhes agyam rájött arra, lehet Istennel egy folyamatos, nem látványos, de nagyon biztos, stabil közösségben lenni. Nagyon nagy dolog, amikor a nehézségek idején Rá tudok támaszkodni, amikor bízhatok Benne, még akkor is, ha a nehézség nem szűnik meg azonnal, vagy nem úgy, ahogy szeretném. Sokat jelentett még számomra, ahogyan az emberek mellettem álltak: rokonok, testvérek, kollégák, orvosok, nővérek. Mindig odalépett hozzám valaki, mindig oda tudtam fordulni valakihez. Nagyon sok emberen keresztül segített nekem az Úr, olyanokon, akik az Ő nevében tették, s olyanokon keresztül is, akik ’egyszerű’ emberségből, hivatástudatból. Megmutatta, hogy Ő tud csodákat tenni, de lehet ’természetes’ módja is annak, hogy segítsen. S még valami – megtanultam, hogy akkor is szeret, és mellettem áll a férjem, ha szinte egy roncs vagyok. A házasságunk úgy összekovácsolódott ebben a nagy bajban, hogy talán tíz ’rendes’ év is kevés lett volna hozzá. Elmondhatom, hogy boldogabb vagyok, mint valaha, és tényleg újjá lett minden: az életem, az egészségem, a családom, a munkám, az otthonom, Istennel való kapcsolatom. Nagy istenfélelem, és nagy öröm tölt el azóta. Minden nap egy csodálatos ajándék.” Orbán Anikó (Ez az írás egy keresztény újságban jelent meg.)
