A valódi szabadság

Az alábbiakban egy 28 éves fiatalember, F. Sándor vallomását olvashatjuk önmagáról, a világról és Istenről. Ez az írás öt évvel ezelőtt jelent meg egy keresztény újságban.

„Arról szeretnék beszélni, hogy az öt évvel ezelőtti, Jézussal való találkozásom után hogyan változott meg az életem. Nincs különösebb aktualitása, nem történt látványos gyógyulás, nem álltam fel tolószékből. Egy hosszabb folyamatról szeretnék beszélni, amelynek során az életem gyógyult meg. Szeretném, ha azok, akik hasonló helyzetben vannak, tudnák: Isten meg tudja változtatni az ember életét, és helyre tudja állítani, bármilyen lehetetlennek is tűnik, mert Istennél minden lehetséges. Látom az emberek nyomorúságát, és tudom, hogy létezik egy másik élet is, amely sokkal jobb, és sokkal több.

Kilátástalanság

Megtérésem előtt teljesen kilátástalannak látszott minden. Tizennégy éves koromtól ittam, egy üveg sörrel kezdtem, s a végén már egy üveg whisky sem volt elég. Dohányoztam, a szüleim ellen lázadtam – volt, hogy meg akartam őket verni. Úgy éreztem, senki sem szeret a világon, nincs olyan ember, aki azért szeretne, amilyen vagyok. Mindenki elutasított. A barátaim is lenéztek. Náluk csak az számított, kinek van több nője. Nekem nem volt sem elég pénzem, sem elég nőm. Szerettem volna sikeres emberekre hasonlítani, de ezzel is csak rontottam a helyzetemen. Keményen ittam, sokszor a munkahelyemről hazaküldtek, mert részegen mentem be dolgozni.

Undorodtam magamtól, de saját erőmből nem tudtam megtenni, hogy ne igyak. Amikor lányokkal akartam ismerkedni, azt tapasztaltam, hogy csak az érdekli őket, kinek milye van, és nem az, milyen is valójában. Hiányzott a szeretet. Később prostituáltakhoz jártam, és kábítószereztem. A bűneim nagyon zavartak, de nem tudtam rajtuk uralkodni, annak ellenére, hogy éreztem, amit teszek, az nem jó. A belső fájdalmat akartam valahogy legyőzni, ezért menekültem a mámorba. Ám a kijózanodás annál rosszabb volt. Akkor úgy tűnt, ennek a szörnyű körforgásnak soha nem lesz vége.

Istennel nem foglalkoztam. Apám régebben azt mondta, teológiát kell ahhoz elvégezni, hogy valaki Istenhez mehessen. Ez nekem nagyon rosszul esett, mert rossz tanuló voltam, és így lehetőségem sem volt, hogy Istenhez közel kerülhessek. Később a barátaim úgy állították be előttem Istent, hogy Ő csak a gazdag és sikeres emberhez jó. Ezt azonban nem hittem el. A munkahelyemen, ahol hegesztőként dolgozom, egy kollégámmal beszélgettünk a teremtett világról, és annak Alkotójáról, Istenről. Nagyon megérintett, amikor azt mondta: Jézus szeret téged! Meglepődtem azon, hogy van valaki, aki szeret engem, csak erre tudtam gondolni, és ezt a Szeretetet meg akartam ismerni.

A barátom meghívott egy Budapest Sportcsarnokbeli istentiszteletre. Miután hiába vártam rá a bejáratnál, bementem egyedül, bár zavart a sok ismeretlen ember. Később kiderült, hogy azért nem jött, mert rosszul lett. Bementem, és azt láttam, hogy az emberek nevetnek, boldogok. Feltettem a kérdést magamnak: mikor nevettem én utoljára? Idejét sem tudtam. A prédikátor ugyanazt mondta, amit a barátom: Jézus szeret téged! Ekkor olyan érintést éreztem, amit addig soha, és tüzet, amely egész bensőmet, szívemet átjárta. Befogadtam Jézus Krisztust a szívembe, és hazafelé tartva tudtam: valami megváltozott. Ekkor 23 éves voltam. Ezután a barátommal elmentem egy roma gyülekezetbe, és meglepve tapasztaltam, hogy a roma családok között milyen nagy szeretet van, és mennyire megváltoztatta őket Isten.

„Ki ez a Jézus, hogy tudja rólam, mit tettem?!”

Vettem egy Bibliát – életemben először volt a kezemben -, csodálkozva néztem, milyen vastag könyv. Éppen ott nyitottam ki, ahol az alkoholról beszélt: „A bor csúfoló, a részegítő ital háborgó, és valaki abba beletéved, nem bölcs!” ( Példabeszéd 20,1) Egy másik helyen pedig: „tántorogtam az okádás fölött”, és „nem kiáltoztam, amikor megkötözött”. Meglepődtem: ki ez a Jézus, hogy tudja rólam, mit tettem?! Megdöbbenve olvastam a Bibliában a saját életemet, amiben még akkor voltam. Azt is olvastam, hogy Isten meg fog keresztelni Szent Szellemmel: „és meg ne részegedjetek bortól, miben kicsapongás van, hanem teljesedjetek be Szent Lélekkel.” (Efézus levél 5,18) Isten az Igében biztatott, hogy Ő kisegít ebből az állapotból. Mindebből arra következtettem, hogy Jézus egy valóságos, élő személy.

Lassan nyilvánvaló lett előttem a Bibliából, hogy az életemen levő teher, iga, szegénység a bűneim – az alkohol, a paráznaság, a kábítószer – következménye. Megláttam, hogy a parázna élet eredménye a veszekedés, a marakodás, a civakodás, egymás kirablása. S azt is, hogy a Bibliában leírt dolgok az én életemben is beteljesedtek. A paráznaság elvitte az összes pénzemet – hónap végén általában 30-40 ezer forint tartozásom volt –, a valódi értékeket pedig nem vettem észre.

A Szentírást olvasva bűneim lelepleződtek, és már tudtam, mennyire szennyes vagyok. Rájöttem, hogy a bűn, a sátán akart engem megölni. Ugyanakkor Isten szeretetét is megéreztem, megmutatta a bűnből való kiutat. Olvastam, hogy Isten elküldte egyszülött Fiát értem. Jézus szent és feddhetetlen volt és az Istennel egyenlő, mégis meghalt a bűnös emberért, hogy nekünk ne kelljen a vétkek miatt meghalnunk. Megértettem, hogy Jézus Krisztus megváltott engem a bűn és a halál fogságából! De Isten nem csak megítélte a bűnt, hanem az abból való kiutat is megadta.

Megértettem, hogy Isten nem akarja, hogy alkoholba meneküljek, hanem azt akarja, hogy megtérjek a bűnből. Nem volt többé szükségem „fájdalomcsillapítókra”, pótcselekvésekre, mert az Úr véglegesen megszabadított lelki fájdalmaimtól. Azt az űrt, amit én a bűnökkel akartam betölteni, Ő azt Szent Szellemével töltötte be. Meggyógyította a szívemet.

Megtérésem után vízbe merítkeztem, mert az Úr azt mondta nekem: „ha hiszel az én Igémben, és megcselekszed, akkor az valósággá válik az életedben.” Amikor feljöttem a vízből, fizikailag is éreztem, ahogy egy óriási málhás zsák esik le a vállamról, és teljesen felszabadultam. Tudtam, hogy Isten a bűneimet eltörölte.

Nem jártam többé diszkókba, nem ittam, nem dohányoztam, nem kábítószereztem, az Úr megszabadított ezekből. Nem akartam többé sikeres emberekre hasonlítani, Isten helyreállított ebből is. Már tudom, Ő ilyennek alkotott, amilyen vagyok és így szeret. Isten Igéje került az életem középpontjába.

Teltek a hónapok, és „csak” bennem zajlottak a változások, körülöttem látszólag nem történt semmi. Pedig nagyon vágyódtam egy társra. Saját erőmből elkezdtem feleséget keresni, de Isten azt mondta, térjek meg ebből, mert ez így nem működik. Olvastam viszont Izsákról és Rebekáról, ahogy Ábrahám elküldte a szolgát, hogy keressen Izsáknak feleséget, s megértettem: Isten akar nekem társat adni. Mondtam: ’Uram, rád bízom ezt is.’ Nem tudtam, hol van a párom, mikor jön el, hogyan fogom megismerni, de egyet tudtam – Isten igaz. Tudtam, hogy ez az Ő akaratában van, és Ő ezt megadja. Így hát nem kerestem tovább.

Társra találva

Januárban ismertem meg Melindát, akivel lassan negyedik éve, hogy házasságot kötöttünk. Szerettem volna akkoriban egy vállalkozást indítani, és ehhez néhány levelet kellett gépelni. Melinda is a roma gyülekezetbe járt, a dicséretben szolgált, s mivel titkárnő, kértem a segítségét. Így kezdődött. Egy alkalommal hazafelé sétálva mondtam neki – szinte akaratlanul – hogy „nem jó egyedül lenni, mert jó, ha valaki betakar téged.” (Prédikátor könyve 4,11) Később elmondtam neki, milyen voltam régen, ne mástól tudja meg. És nagyon jól esett, hogy így elfogadott. A vállalkozásból – legalábbis egyelőre – nem lett ugyan semmi, ám társra találtam. Szeptemberben megkértem a kezét a szüleitől, s ők áldásukat adták. Együtt járásunk idejére az Úr kijelentést és erőt adott, hogy megtartóztassuk magunkat: „Mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját, ha nem a te beszéded megtartása által.”(Zsoltárok könyve 119,9) És: „amely örökséget először siettetnek, annak vége meg nem áldatik”((Példabeszédek 20,21). Januárban, az esküvő napján tisztán tudtunk odaállni Isten elé, és Ő megérintett bennünket. Tudtuk, hogy tetszett az Úrnak, hogy megtartottuk az Ő parancsolatát.

Az Úr a továbbiakban is támogatott: a nászút után csodálatos módon tudtunk venni egy kétszobás lakást, berendeztük – a szüleink is segítettek – s az esküvő után egy hónappal már ott is laktunk. Isten előre tudta, hogy szükségünk lesz a két szobára. Melinda édesanyja ugyanis nemsokára hazaköltözött az Úrhoz, és ott maradt árván a nyolc éves Attila, Melinda bátyjának gyermeke, akit két éves kora óta a nagyszülők neveltek. Lassan két éve már, hogy mi viseljük gondját, a jogi procedúra lezajlott, és Melinda hivatalosan is örökbe fogadta a fiút. A kezdeti nehézségek után kezdünk összeszokni. Aranyos gyerek, szeretjük, és ő is elfogad minket szülőként. Velünk jön a gyülekezetbe, és egyre fogékonyabb az Igére.

Számomra csoda, hogy a régi életem után most boldog házasember vagyok, és egy 10 éves gyereket nevelünk. Erre én régebben teljesen képtelen lettem volna. Van még mit tanulnunk persze, de Isten tanít minket. A házasságban a legfontosabb a szeretet, a megbocsátás. Éppen ennyire lényeges, hogy megértsük, elfogadjuk és megismerjük egyre jobban a másikat. Mint keresztényeknek, be kell mutatnunk a családunkon keresztül is Krisztust, hogy Ő ott van a hétköznapokban is.

Dióhéjban ennyi az életem. Nem tudok eléggé hálát adni Istennek az Ő kegyelméért, azért a csodáért, amit velem tett. Voltak persze ezen az úton is nehéz állomások, megpróbáltatások, de bízom az Úrban, hogy tovább vezet. Mert az Ő Igéje igaz, s amit megígért nekünk – szabadulást, gyógyulást, sőt, még gyermekáldást is – azt be is fogja teljesíteni.”

(Orbánné Anikó – megjelent egy keresztény újságban)
(Szerkesztő: két évvel ezelőtt találkoztam a fiatal házaspárral, és boldogan ringatták első gyermeküket a babakocsiban. Hiába, Isten mindig betartja a szavát…)

Tagged on:

Vélemény, hozzászólás?


UA-6786688