Piros, zöld és kék karácsonyi fények tükröződtek halványan a zongora fényes felületén, ahogy ujjaim végigszaladtak a jól ismert billentyűkön. Klasszikus zongoristaként szívemet mindig felröpítették a zene szárnyai. A zenei hangok, amelyek bensőmben fakadtak és az idegpályákon át az ujjbegyeimig terjedtek, már azóta örömöt hoztak, mióta zsenge hétéves koromban először kezdtem zongorázni.
Azon a napon azonban a lelkem még magasabbra szárnyalt, mint általában. És miért ne? Nasir és én boldog házasok voltunk. Első gyermekünk biztonságban rejtőzött a szívem alatt. Életem melódiája oly gyönyörű volt, hogy úgy tűnt, semmi – de semmi – nem tudja tönkretenni. Egyszerűen hagytam, hogy az öröm átáradjon a billentyűkre.
Csípős, friss őszi nap volt Kanadában, amikor kiléptem lakásom ajtaján, és becsusszantam fehér Mercédeszem kormánykereke mögé. Amíg a motor felbőgve életre kelt, vártam, hogy betöltsön a siker borzongató érzése, de csak egy olyan csontig hatoló fáradtságot éreztem, amely már a depresszió határát súrolta. Valószínűleg kimerültség, gondoltam, ahogy elhajtottam Torontó város sziluettje mellett anélkül, hogy figyelemre méltattam volna.
34 évesen közeljártam ahhoz, hogy megszerezzem az első milliómat, de a sikert soha nem adják ingyen. Az utóbbi két évben napi 18 órát dolgoztam heti hét nap. Mit számított, hogy feláldoztam alvást, pihenést és tisztességes étkezést, hogy elérjem céljaim? Fiatal voltam és egészséges. Ki tudja, talán korán nyugdíjba vonulok egy nap, és bepótolom az alvást egy klubfotelben egy egzotikus tengerparton. De most még tartanom kellett a lendületet.
Két nappal karácsony után, 1996-ban, a fa még mindig ünnepi volt, noha az ajándékokat kibontották, és a hulladékot már elpakolták. Anita és én elhelyezkedtünk, hogy pihenjünk, olvassunk, élvezzük egymás társaságát…
Tavaszi esők áztatták Torontót, amitől buja zöld lett azon a reggelen, ahogy felébresztettem 12 éves fiamat, Aaront, hogy iskolába menjen. „Ideje reggelizni” – mondtam. Amikor felült az ágyban, elállt a lélegzetem. Szeme köröskörül csupa hólyag volt. Felállt a nyakamon a szőr, ahogy eszembe jutottak a hólyagok, amelyek egykor az én testemet borították.
„Biztos nem övsömör!”– gondoltam, ahogy Aaron erőlködve kinyitotta a szemeit.
Iskola helyett orvoshoz vittem, aki mintát vett a folyadékból, amely megtöltötte a hólyagokat, és elküldte a laborba.
