Bizonyítékok

U. L. Tamás vallomása: Vannak problémák, melyek felettünk állnak, de mindig van remény.

A rátalálás

Dolgok, amiket Isten tett. Események, melyeket saját kezével formált. Imádságok, melyekre Ő maga adott választ. Olyan tények ezek, melyeket sokan képtelenek feldolgozni, ugyanakkor emberek millióinak az életét határozzák meg nap, mint nap. Mint például az enyémet is. Íme néhány szemelvény ezekből:

Körülbelül 1992-ben történt. Azon az estén is a haverokkal voltam. Hogy mit is csináltunk? Nem tudom. Valószínűleg ugyanazt, mint máskor: zenét hallgattunk, dumáltunk, s talán ittunk is. Mikor hazaértem, fáradt voltam, s fürödni készültem. Szokásomhoz híven, egy futó pillantást vetettem a tükörbe, mely pillanat kicsit elnyúlt, majd egyre hosszabbá és hosszabbá vált. Ahogy ott álltam, elkezdtem tűnődni azon, hogy milyen üres és értelmetlen is valójában az életem. Bulik, haverok, munka és valami mégis nagyon hiányzik.

Nem a szerelem, hanem valami élő, boldogságot, békességet adó szeretet. Éreztem, hogy annyi minden van ezen a világon, ami szép és értékes dolog. Bolygók, galaxisok, hegyek, folyók, drágakövek a föld mélyén, az égkékje a fű illata és valakinek, én a szürke, hétköznapi ember, mindennél, de mindennél drágább vagyok. Nem tudtam ki az a személy, de abban biztos voltam, hogy ha létezik, akkor mindenképp meg akarom ismerni.

Ettől az estétől kezdve, egy hosszú ideig kutatásba kezdtem. Kerestem azt az érzést, amit akkor és ott éreztem és azt a személyt, aki engem ennyire szeret. Évekig tanulmányoztam az ufológiát, a fehérmágiát, a természetgyógyászat különböző ágait és mindvégig az igazságot kerestem. Nem elégedtem meg fél igazságokkal.

Egy este, az egyik gyülekezetben, a következő bibliai üzenetet hallottam: „Jézus mondja: – Én vagyok az út az igazság és az élet.” Azonnal tudtam, nem kell tovább keresnem, haza érkeztem. Több mint kétéves kutatásom során, soha senki nem állította magáról, hogy ő az igazság. Az a személy, akivel aznap este találkoztam, nem volt más, mint Jézus. De hiszen őt legalább kétezer évvel ezelőtt megölték, keresztre feszítették és meghalt! Csak sokan elfelejtik, hogy három nap múlva feltámadott és ma is él! Ő maga mondja, hogy: magam fogom megkeresni, és elhívni az embereket, hogy aki hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Téged most hív, ez által a levél által! Nincs itt semmiféle agitálás, egyetlen közösséghez, szektához sem. Ez csupán egy bizonyíték arról, hogy Ő mit tett az életemben.

A megmenekülés

Már este volt, sötétedett. Így hát, mint annyiszor, most is elindultam a buszmegállóba, hogy a húgomat hazakísérjem. Ahogy mentem az úton, az egyik udvarból, egy nagytestű kutya rohant felém vicsorogva, ugatva. Tudtam, ha nem akarom, hogy elkapjon, gyorsítanom kell a tempómon. Nem igazán szoktam megijedni szabadon kószáló kutyáktól, de ez most valahogy más volt. Úgy éreztem, jobb lesz, ha imádkozom, hogy Isten maga vigyázzon ránk, hazafelé menet. Így is tettem magamban és kis idő múlva, már visszafelé jöttünk. Közben már előre figyelmeztettem a testvéremet, hogy mire számíthat az úton.

Mikor aztán ahhoz a helyhez értünk, a kutya újra támadott. Még agresszívabb volt, mint az előző esetben és szinte megvadulva rohant felénk. Sem azelőtt, sem pedig azóta, nem támadott rám állat, ilyen elszántsággal. Már azt terveztem, mit teszek majd, ha odaér hozzánk, bár nem láttam túl sok esélyt, hogy ép bőrrel megússzam a találkozást. Már csak a kövesút volt közöttünk, mivel mi az utca másik szélén gyalogoltunk, s a távolság villámgyorsan fogyott. Váratlanul, egy gyorsan közeledő autó hangját hallottam hátam mögött. Nem tudtam, honnan került oda olyan hirtelen, de nem is volt időm ezen gondolkodni. A következő pillanatban ugyanis, egy csattanás, egy fékcsikorgás és egy elhaló nyüszítés hallatszott pont mellettünk, körülbelül, egy-másfél méterre. Alig akartam elhinni a megmenekülésünket.

A meglepetés

December elején elvállaltam, hogy részt veszek egy bábjelenetben, melyet karácsonyi csomagosztás kíséretében fogunk előadni a gyerekeknek. Próba próbát követett, majd hamarosan mosolygós, kíváncsi arcok elé kerültünk, szolgálatunkkal. Miközben a paraván mögött gyönyörködtem a megelevenedő bábokban, megjelent előttem egy emlék. Néhány évvel azelőtti önmagamat láttam, amint bőrdzsekiben, katonabakancsban, tőrkéssel az oldalamon sétáltam az utcán. Arcomról és szemeimről sütött a gyűlölet, amit az emberek iránt éreztem. Kigúnyoltak, megvertek, kinevettek és nekem ez volt a válaszom, környezetem viselkedésére. Hadat üzentem a világnak és igyekeztem is kimutatni, ahogy az emberek iránt éreztem.

Senki sem gondolta volna akkor, legkevésbé én, hogy hamarosan kisgyermekek előtt fogok bábozni, azért, mert szeretem őket. Én magam sem gondoltam volna, hogy valaha az életben, még szeretni tudok majd valakit. Isten csodája ez is, mint sok más dolog az életemben.

Fontos vagyok a világmindenség Urának

Gyermekkoromban, a szüleim sokszor ittak, és az ilyen napokat rendszerint hosszú éjszakák követték, veszekedésekkel, verekedésekkel kettejük között, öngyilkossági kísérletekkel és nem egyszer előfordult, hogy kisgyermekként az éjszaka közepén, pizsamában kellett menekülnünk otthonról, nehogy komolyabb bajunk essen. Ezek az események mindig megviseltek, és egészséges szülőkép nélkül visszahúzódó lettem már az óvodában, majd később az iskolában is.

Agresszívabb, erősebb társaim látták ezt és tudták, hogy könnyű préda vagyok, így folyamatossá váltak a cikizések, verések, megalázások. Ezek csak rontottak a lelkiállapotomon, később depressziós lettem és tizenéves koromban már az nyújtott örömet számomra, ha a saját véremet láttam folyni. Vagdostam a kezeimet és élveztem a fájdalmat. Legalább magamnak bizonyítani tudtam, hogy erős vagyok, ha másokkal szemben ez nem is ment.

Belül fájt a lelkem, nem tudtam feldolgozni a múlt fájdalmait, melyeket újabbak és újabbak követtek. Nem volt számomra kiút, a jövőmet is sötétnek és kilátástalannak hittem. Ilyen állapotban ismertem meg Isten szeretetét. Az, hogy valaki, ennyire szeret engem, és fontos vagyok számára, ráadásul nem is akárkinek, hanem a világmindenség Urának, olyan lelkierőt adott, hogy szép lassan elkezdett megváltozni a gondolkodásmódom. Többé már nem önmagam és a lelki fájdalmaim körül forogtak a gondolataim, hanem azon járt folyton az agyam, hogyan is tudnék még közelebb kerülni Isten szeretetéhez.

Többet akartam belőle, mindig többet. Azóta már nem vagdosom a kezeimet, hiszen tudom, hogy ezzel szomorúságot okozok Istennek, aki annyi jót tett velem. Már nem vagyok depressziós, hanem célja, értelme van az életemnek és hiszek benne, hogy még jobb és boldogabb jövőt tartogat számomra Isten.

A vallás és az élő hit

Még nem ismertem Istent és az Ő szeretetét, mikor egyszer találkoztam egy lánnyal, aki sokat beszélt nekem Istenről. Így utólag visszagondolva, nagyon jól csinálta, de egy valamit ő sem tudott legyőzni bennem. Azt a hideg, templomos képet, ami mindig megjelent előttem, valahányszor meghallottam azt a szót, hogy Isten. Nem akartam vasárnapról vasárnapra kötelező jelleggel végigülni egy hideg légkörű ceremóniát, ami semmit nem mond nekem, s a templomból kilépve ugyanolyan hiányérzet legyen a lelkemben, mint mikor beléptem. Isten gondolatával még úgy ahogy meg tudtam volna barátkozni, de ezektől a dolgoktól borsódzott a hátam. Akkor még nem, de most már tudom, hogy amitől annyira irtóztam, az az üres vallásosság volt, mely eltakarja az emberek elől Isten valóságos arcát. Arra pedig nem volt semmi szükségem, hisz úgy is elég távol voltam Istentől.

Az, hogy e pár sort írom, azt bizonyítja, hogy végül Isten ereje győzedelmeskedett az életemben és nem egy vallást ismertem meg csupán, hanem Őt magát, az élő Istent. De nem ott és nem akkor. Sok kemény harcot kellett megvívnom ahhoz, hogy ráébredjek, Isten és a vallásosság, nem ugyanazt jelenti. Így, utólag látom csak igazán, micsoda felelőssége van az egyházaknak abban, hogyan mutatják be a világnak Isten arcát. Egyáltalán azt mutatják-e be? Az Ő szeretetét, hűségét, szelídségét, bűnnel szembeni határozottságát, vagy az egyszerű kívülálló számára érthetetlen, kánaáni nyelvezetű összejöveteleket, műsorokat, hideg, méregető pillantásokat és a közömbösséget mások problémái iránt. Minden szavunkkal, mozdulatunkkal harcolnunk kell bátran, de alázatosan. Szelíden, de nem megalkuvóan. Erővel, de nem lenézve senkit. Úgy, hogy meg tudja ez a világ, hol van Isten ereje!

Mindannyiunknak lehetnek problémái az életben. Hol kisebbek, hol nagyobbak. Egészségi, anyagi, vagy családi, megoldhatók, vagy megoldhatatlannak tűnők. Egy biztos. Már több mint tizenkét éve ismerem Jézust és kijelenthetem, sosem hagyott cserben. Itt, a helyszűke miatt, csak néhány dolgot említhettem, de hidd el, a legkilátástalanabb helyzetekből húzott már ki engem. Rád is ez a sors vár és egy szebb jövő, csak mondd el őszintén ezt a kis imádságot!

Istenem! Tudom, hogy eddig nélküled éltem, a saját fejem után mentem és sok bűnt elkövettem. Tudom, hogy te azért haltál meg a kereszten, hogy ne nekem kelljen meghalnom – pokolra jutnom – a bűneim büntetéseként. Mert a bűn zsoldja a halál, de Isten kegyelmi ajándéka örök élet a Krisztus Jézusban. Uram! Én akarom ezt az örök életet a mennyben és akarom a bocsánatodat. Köszönöm, hogy nálad mindig van újrakezdés. Köszönöm, hogy a gyermeked lehetek, mert Jézus vére megtisztított engem. Ámen!

Tagged on: ,

Vélemény, hozzászólás?


UA-6786688