Belépő a Mennyországba

 

Szeretni egész évben kell


Ebben a nagy karácsonyi nyüzsgésben, rohanásban sokan gondolnak vágyakozva a közelgő ünnepekre úgy, mint a nyugalom idejére.


– Nagyon várom már a karácsonyt, ami számunkra most elsősorban a pihenést jelenti – mondja B. Imre. –  A karácsony nem arra való, hogy néhány napig szeressük egymást, úgy gondolom, nem lehet ilyenkor bepótolni a lemaradást. Szeretni egész évben kell.


„Szeretnélek szeretni”


Az év vége nálunk eléggé „hajtós”, jól megy az üzlet – hála Istennek. Egy árnyékolástechnikai céget alapítottunk néhány éve négyen egy barát házaspárral, Matusik Gyulával és Gabival – akik most Ausztráliában élnek – azt most egyedül viszem. Delinke, a feleségem pedig egy mini ABC-t vezet, és általában nagy forgalmat bonyolít, ilyenkor pedig különösen. Év végén van alkalmunk pihenni, nem tervezünk idén sem nagy kiruccanásokat. Várom, hogy végre zavartalanul együtt lehessek a családommal néhány napig. Kisfiúnkkal, Sámuellel olvasgatjuk majd a képes Bibliát, a példabeszédeket, zsoltárokat. Úgy gondolom, nem lehet elég korán elkezdeni, hogy a gyerek halljon Jézus Krisztusról, megismerje Őt, és tudja, hogy van egy hatalmas Úr, aki uralkodik mindenek fölött, aki az Ő Ura is, és soha ne legyen szüksége majd Harry Potterekre, és Pokémonokra.


– Engem is hitben és szeretetben neveltek a szüleim, persze, attól még nem lettem hívő. Delinke és én is hittünk ugyan Istenben, tudtuk hogy van, hogy vigyáz ránk, de az élő hitet nem ismertük. Nem találkoztunk még Jézussal. Fájt, hogy nem akkor éltem, amikor Jézus, és vágytam valami többre Istenből. Egyszer imában mondtam is Neki: „félek Tőled, de szeretnélek szeretni.”


Öt évvel ezelőtt megváltozott a helyzet. Egy délután a feleségével vásárolni indultak – Erdélybe készültek a szülőket meglátogatni -, amikor a Deák téren nagy dobolásra figyeltek fel. Imre mondta Delinkének: „várj, rágyújtok egy cigire, és nézzük meg, mi ez?” Éppen az evangéliumot hirdette egy keresztény gyülekezet kis csoportja, és úgy döntöttek, hogy megtérnek. Velük elmentek egy nagy sportcsarnokba, ahol éppen istentisztelet zajlott, s amikor megtérésre hívták az embereket, a Balázs házaspár az elsők között volt.


– Határozottan emlékszem rá, hogy akkor Isten valóságosan megérintett, mintha egy finom kéz simogatta volna meg a szívemet – emlékezik vissza Imre. –  Én pedig úgy éreztem, hogy végre hazaérkeztem – veszi át a szót Delinke. – Nem maga a hely, hanem Isten jelenléte miatt. Feljött bennem minden bűn, a legapróbb kis lopás, hazugság is, és nagyon szégyelltem, és megalázva éreztem magam. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy Isten tényleg szeret, és nagyon sokat számítok Neki.


“Kincsem, nem gyanús semmi?”


– Isten cselekedett is az életünkben – folytatja Imre. – Nagy bizonyság volt, hogy letettem a cigit. Próbáltam én már azelőtt is, de sehogy sem sikerült. Illetve ha néhány napra el is hagytam, nem tartott sokáig.

– Kétszer szokott le saját akaratából – vág közbe Delinke –, de mindkét esetben inkább kívántam volna, hogy gyújtson rá, olyan lehetetlenül viselkedett. Hol kötözködő volt, hol meg takarítás-mániás.


– Nem is tartott sokáig az elhatározás – folytatja Imre. – Megtérésem után imádkoztam, adjon az Úr kegyelmet, hogy le tudjak mondani róla. Egyszer azután olvastam egy Igét, amibe belekapaszkodtam: „Akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad.” Az istentiszteleten egyszer csak egy nagyon jó érzés vett erőt rajtam. Annyira jó volt, hogy elkezdtem sírni. Éreztem, hogy Isten nagyon szeret, elfogad, és meg fog tartani, hogy tényleg le tudjam tenni a cigarettát. Azóta sem dohányzom, hála Istennek.

– Úgy hagyta el, hogy én észre sem vettem – mondja Delinke. – Egy-két nap elteltével társasjáték közben Imi megkérdezte: „Kincsem, nem gyanús semmi?” Körbenéztem: vett volna valamit a lakásba? „De szívem, nem dohányzom két napja!” – bökte ki a férjem. Hát egyszerűen nem találtam szavakat! Mindenféle következmény, vagy elvonási tünet nélkül, „csak úgy” elhagyta a cigarettát!

– A csúnya beszédtől is megszabadított az Úr, ami szintén eléggé érzékelhető volt, mert előtte a kocsisok hozzám járhattak volna magánórára. Mindez olyan egyszerűen történt, hogy még én is csak egy hét múlva vettem észre, hogy jé, nem használok „kötőszavakat”, meg egyéb alpári kifejezést.


Nagyon fontos volt az is, hogy megszűnt a veszekedés közöttünk. Amikor Delinkével összekerültünk, olyanok voltunk, mint két süni. Nagyon sok pont volt, ahol szúrtuk, piszkáltuk egymást. A megtérésünk után az Úr ezeket a tüskéket levágta, és egymáshoz formált, összecsiszolt bennünket. Hálás vagyok az Úrnak, hogy Delinke az én feleségem, ő az én másik felem.


Az Úr megáldotta a munkánkat is. Megtérésünk előtt üzemmérnöki diplomával is évekig jóval kevesebbet vittem haza, mint Delinke. Ez birizgálta az önérzetemet. Az Úrral azonban megváltoztak a dolgok, és olyan kegyelmet tapasztalunk mind üzleti, mind szellemi téren, hogy néha csak a kérdés motoszkál bennünk: „Uram, miért?” Tudom, hogy szeret az Úr, de amikor az ember szembesül ezzel a hatalmas, érthetetlen, meg nem érdemelt szeretettel, akkor szinte megsemmisülve állunk előtte.


A világ legnagyobb ajándéka


Nagyon megrázó élményük is volt: elvesztettek egy kisbabát, akinek fejlődési rendellenességei voltak. Ezután Delinkének lélekben és testileg is meg kellett erősödnie, ami jóval hamarabb következett be, mint ahogyan azt az orvos előre jelezte. Nagyon szerettek volna már egy babát, de teltek a hónapok, egy év is elmúlt – és nem történt semmi.

– Végül Isten adott kegyelmet, és hitet arra, hogy Delinke terhes, és ezt meg is mondtam neki – így a férj. – Ő az első négy hétben úgy ment orvoshoz, hogy „doktor úr, a férjem szerint terhes vagyok.”  „Jó, de mit érez?” „Semmit, de a férjem azt mondja, hogy terhes vagyok.” Az orvos – aki egyébként tudja rólunk, hogy keresztények vagyunk, és egyébként nagyon jó nőgyógyász – megvizsgálta, és valóban az volt. Így kaptuk Sámuelt az Úrtól, szó szerint Isten kegyelméből.


– Az Ige azt mondja, Isten soha nem fog bennünket feljebb megpróbálni, mint ahogy azt el tudjuk viselni – teszi hozzá Delinke. – S ez valóban így van. Voltak nagyon nehéz pillanataink, időszakaink, de az Úr mindig megtartott, és időben küldte a szabadítást. Nagyon sok Igét megéltünk, és úgy tapasztaltuk, ha valóban hiszünk az Úrban, az Ő Igéjében, Isten megadja a kérésünket. Hozzásegít, hogy amiben hiszünk, az valósággá váljon.


– Ha mérleget kellene készítenünk az életünkről – gondolkodik el Imre -, azt látom, hogy voltak rossz választásaink, de voltak „24 karátos” döntéseink is – amikor az Úr mellett álltunk ki. A legelső ilyen választás az ember életében, ha az Úr mellett dönt és megtér, és örökéletet kap. Úgy gondolom, a világ legnagyobb csodája ez, olyan nagy kegyelem, amit soha nem lehet eléggé megköszönni. Valamelyik nap olvastam Jézus főpapi imájában, és szíven ütött, hogy: „szeretted őket, ahogy engem szerettél…” (Ján.17,23.) Akkor értettem meg, hogy Isten annyira szeret bennünket, mint az egyszülött Fiát. Ez számára nem kevesebbet jelentett, mint hogy a saját Fiát ott kellett hagynia a kereszten, és nem tehetett érte semmit. Ő, mint apa, nem avatkozhatott bele ebbe a folyamatba, mert Jézus Krisztus azt mondta: jó, vállalom a halált azokért az emberekért – tehát értünk -, akik majd hisznek bennem. S azt mondja Isten, hogy aki befogadja az Ő Fiát, az egyúttal Isten fiává lesz. S azt mondhatjuk: drága Istenem, megtérek Hozzád, szeretlek – mindezt Jézus Krisztus vérén keresztül. Nem szolgák – pedig már ezért is hálásak lehetnénk -, hanem a fiai lehetünk Istennek!


Úgy gondolom, a legfantasztikusabb dolog a világon, hogy Jézus Krisztuson kívül csak mi, az Isten Szellemétől újjászületett emberek mondhatjuk Istennek: Atyám! Senki más, sem égen, sem földön, még az angyalok, a hatalmas erejű szolgáló szellemek sem tehetik ezt. Csak mi, akik befogadjuk Jézus Krisztust, elfogadjuk az Ő áldozatát, hogy meghalt értünk, helyettünk. Ő a belépő a Mennyországba. A világ legnagyobb ajándéka.

Tagged on: ,

Vélemény, hozzászólás?


UA-6786688