Mondd ki…

Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és Önmagát adta értem. (Galata 2,20) Egy keddi napon gyógyultam meg. A rákövetkező szombaton bementem a városba és véletlenül összetalálkoztam az egyik barátommal. Azelőtt kebelbarátok voltunk. A tizenhat hónap alatt, amíg fekvőbeteg voltam, egyetlen egyszer látogatott meg. Ugyanaz a régi ember volt ő, mint azelőtt, én azonban addigra új teremtéssé lettem. Nevetgélve emlékeztetett engem azokra, amiket valamikor együtt követtünk el. Rámutatott az utcán az egyik boltra: "Emlékszel, amikor éjjel" – és felidézte, ahogy én felfeszítettem a zárat, hogy a srácok bemehessenek cukorkát lopni. Olyan képet vágtam, mintha nem tudnám, miről beszél. (Jól emlékeztem én arra, ami történt, csak fel akartam használni ezt az alkalmat, hogy bizonyságot tegyek neki.) "Most meg mi bajod? Úgy csinálsz, mintha nem is emlékeznél, pedig te voltál a bandavezér!" – mondta végül. "Pajtás, az a srác, akivel te ott voltál aznap este, meghalt!" – válaszoltam én. "De te nem haltál meg! Tudom, hogy majdnem meghaltál, de nem vagy halott! Itt ülsz!" "Na igen – mondtam -, de most csak azt a házat látod, amiben élek: a testemet. Az a belső ember, aki megengedte a testnek, hogy feltörje a zárat, már nem él. Ez a belső ember most már egy új teremtés lett a Krisztus Jézusban."

Tagged on: ,

Vélemény, hozzászólás?


UA-6786688